Emlékszem, általános derültséget váltott ki családi körben, amikor először meséltünk arról, Zserbó hogyan "beszélget" velünk. Kezdettől fogva hallatta a hangját, és szépen lassan megtanultuk, mi mit jelent macskanyelven, és viszont, ő is megtanulta néhány szó jelentését, sőt, jóformán "mondani" is tudta (tudja) például a va-csi, re-ge-li szavakat. (Hallottam olyat is, hogy a cica megtanulta a "máj" szót!) A macskanyelv, bár nagyjából limitált hangkészlettel bír, cicánként eltérő és igazán egyéni lehet, de nem szabad elfeledkezni a testbeszédről sem (pl. farok és fül helyzete, pupillák, testtartás). Nos, Zsebivel mindezt pontosan megfigyelhettük, mert ő egy igazán beszédes cica (erről gyakorta írtunk is a blogon). Amikor társalog velünk, legtöbbször csukott szájjal adja ki a mindenféle hangokat. Határozott és nyílt miaút leginkább "vészhelyzetben" szoktunk hallani tőle (útközben a cicahordóban, oltás során, esetleg a szekrénybe észrevétlenül belopódzva és véletlenül bezáratva...), máskor félelmében mély morgást is hallat. A nemtetszés vokális megnyilvánulása még a fújás, a sokat emlegetett "nyikk-nyikk", a hangos és határozott "MÁU!" (ez utóbbi sürgős figyelmeztetésre is szolgál nála, pl. amikor nem tartja elég tisztának a cicavécét) és talán egyszer, a műtétje után hallottam őt egy kisgyerekhez hasonlóan sírni. Sokkal örömtelibbek is vannak azért a repertoárban: a csukott szájjal kiadott kurrogás; a jövök! és egyéb figyelemfelkeltésre szolgáló "pürrr"; a megelégedést kifejező "nyeh", a nyújtózás és hempergőzés közben hallatott hangok, nagy sóhajtások, az izgatott kaffogós-vadászós szólam (a szakirodalomban ezt "dadogó nyafogásként" írják le, lefordítva kb. annyit tesz: csak egyszer kapjalak el!)... :) Egy-két hét csendesebb időszak után (Mazsi érkezésétől számítva), Zsebi újra beszédes kedvében van, nemcsak velünk, de a kicsivel szemben is. Ilyenkor a nagytestvér hívja, irányítja, tanítja a kicsit, reméljük, nem (csak) a rosszaságra. Nem ejtettem szót még a dorombolásról, mert hát, Picó ezt igen szűken méri velünk szemben, saját nyugtatására pedig szinte sosem hallottam tőle. Mazska érkezésével jószerivel teljesen leszokott a dörmizésről, egybekötve ezt a simogatás és simogattatás megvonásával. Még apának sem nagyon hagyta esténként, hogy a megszokottak szerint kicsit szeretgesse őt. Örömmel jelenthetem, hogy ezen a héten aztán megtört a jég! Kedves épp hazaérkezett a dolgozóból, amikor is könnyeimet morzsolgatva mentem elé: az imént recsegős nagylányom volt nekem, bizony! :) Az történt, hogy - a legutóbbi bejegyzésben írtakat megcáfolva - Zsebke a régi cicahordozójába hajtogatta be magát egy délutáni szundira, ezt észrevéve mosolyogva mentem hozzá, hátha enged egy kis cirógatást - és tessék, tolta oda a buksiját, majd előjött, dörgölőzött és alig hallhatóan recsegésnek indult!!! :D :D :D És nekem dorombolt az én cicám! :) Mazsi hamar észrevette aztán, hogy valami történik, mellettünk termett, erre persze Zserbó azonnal elhallgatott, de pár perc múlva kicsit odébb sétálva újrakezdte. Nagyon boldog voltam ám! :) Azóta apánál is járt már a szokásos esti odabújással, így szerintem hamarosan a doromb hangereje is visszatér majd az energiatakarékosról a megszokottra.

Ami Mazsit illeti (éppen a kanapé mellett alszik a földön, oldalra fordulva, körülötte játékok - "itt fáradtam el"), nos, ő egy igazi dörmigép (alias Dörmimanó). Álmából ébredve, játék előtt, evés alatt, mancsolva, összegömbölyödve, hosszában elnyúlva, hajnalban az arcunkba mászva, bárhogyan és bármikor: dorombol nekünk, nem is akármilyen hangosan! :) (Hugi szerint olyan, mint egy kis helikopter.) Őt ölbe lehet venni (ha nem tesszük, felmászik magától), jön, bújik, simogatózik. Ezt az aranyosságot leszámítva, Mazska nem egy nagyszájú csaj. Hordozóban utazva és a doktor bácsinál hallottuk már a nemjóitt "miau"-kat tőle, de meglehetősen diszkréten fejezte ki akkor is a véleményét. Talán Zserbó hatására, talán nem, mostanában mintha próbálgatná a kis hangját. Például, amikor a fürdőszobában voltam, ő pedig ajtón kívül rekedt, olyan hangosan és határozottan miáuzott, hogy nem lehetett nem beengedni. Ha már bent volt, kíváncsian sétálgatott a kád szélén, ügyesen átmászott a mosdókagylóba, felfedezte a mosógépet (kívül-belül, ugyanis egy óvatlan pillanatban még a dobba is bemászott). Zsebkével pedig vadásztak együtt vízcseppeket is odabent. (Biztos tőle tudja, hogy ilyen érdekességek után kutatva érdemes felkeresni a fürdőt.) Szóval, a hangeffektekhez visszatérve, időnként már pozitív megnyilvánulásokat is kapunk Mazsitól, néha válaszol egy kis "(m)eh"-szerűséggel, főleg ha a "ki eszik vacsit?" jelmondat hangzik el, valamint rendkívüli mód tud sóhajtozni is. :P Nagy kedvencünk tőle a mosakodás közben hallatott "tyaff-tyaff-tyaff" hang! Zserbóval még nem beszélget hangosan, csak a játék hevében hallottuk őt fújni, vagy méltatlankodni a tesó felé.

Nos, ennyit a kis "dumagépekről" ;) mára, szép estét kívánunk mindenkinek!

A hétvégén az éléskamra feltöltése és némi cicaalom beszerzése érdekében ismét a macskaboltban jártunk. Ha már ott voltunk, választottunk Zserbónak egy új macskahordozót, tekintettel arra, hogy a régi "kosarába" már bele sem férne (bár néha összehajtogatja magát és önként bekucorodik), meghát azt amúgy is Mazsi birtokolja (időnként ebben alszik, esetleg nekifutásból érkezve odébb tolja). Az új "Zsebi-hordó" lecsatolható tetejű, egyik oldalon bejárattal, kék és szürkés elemekből áll, valamint elég masszív egy 4 kilós cicának is. A nagylány elképedve nézte, amint letettük az előszobában, gondolom, azt találgatta, csak NEM hoztunk MÉGEGY betolakodót??!

Aztán, a hidegre való tekintettel, egy igen hasznos ruhadarabot is beszereztünk a kiskedvenceknek :), íme:

Persze, főleg Mazsola veszi hasznát a kesztyűnek, de Zserbó játékos énje is visszatérni látszik - főleg, ha a kicsi nincs jelen. A szokásos forgatókönyv egyébként a következő: Zsebke, a bölcs és megfontolt, kényelmesen elhelyezkedik egy frekventált helyen, ahonnan aztán hol lelkesen (fejét oldalra fordítva és emelgetve), hol álmosan szemléli, amint Mazska fel-le pattog, rohangál, ezt-azt kerget, paskol a mancsával. Így játszunk mi, amikor épp nem a macskafogócska című társasjátékot vesszük le a polcról. :)

Frontérzékenyek ezek a cicák, vagy csak simán bal lábbal keltek, az elmúlt napokban mindenesetre meggyűlt a bajunk a kis drágákkal. Főleg Mazsola járt az élen rosszaságban, szinte kezelhetetlennek bizonyult. Az már nem újdonság, hogy egymás elől felfalják az ételt. Az alkalmanként eldurvuló kergetőzős-birkózás sem különösebb dolog. Mazsi viszont ezen túlmenően időszakos jelleggel megkergül picit, minden előzetes bejelentés nélkül rohangál és tépked mindent, ami a mancsa útjába kerül. Ilyenkor jaj annak, aki próbálja nyugtatni, mert simogatni sem lehet - a legutóbb, amikor mégis megpróbáltam, körülbelül úgy csimpaszkodott az alkaromba minden körmével és fogával, mint a vérebek a védőruhában közéjük merészkedő emberre. :S Elnézve a saját kézfejemet - és egyéb testrészeinket -, nos le sem tagadhatnánk, hogy macskánk van... kis macskánk! Aztán, Mazska felfedezte magának a magasabb szinteket a lakásban: mindegy, hogy min keresztül, de mindenképp felfelé vezet az út. Konyhaasztal, függöny, szúnyogháló, ablakpárkány, Zserbómentes övezetbe helyezett virág - többé semmi nincs biztonságban nálunk.

Hm, akkor mi nincs a helyén?

A kicsi lány éjszakai kilengései érintenek bennünket a legérzékenyebben. A héten egy nagyon kritikus és álmatlan éjjelünk volt, amikor is Mazsi nem bírt, vagy egyszerűen nem akart aludni. Ehelyett fel és le rohangált, tépázott mindent, csukott ajtókat döngetett (még nem éri el a kilincset, de nem sok híja, és ezzel pontosan tisztában van); rajtunk ugrált, keltegetett, csörgött-zörgött bármivel, amihez hozzáfért és Zserbót is ilyetén cselekedetekre buzdította. A nagycica mentségére legyen mondva, hogy az esti kergetőzés után ő nagy nehezen lenyugodott és elhelyezkedett a nyugovóra téréshez, amit Mazsi nem és nem hagyott annyiban. Eleinte Zsebke csak figyelmeztetőleg magyarázott neki a tőle megszokott, nemtetszést kifejező hangokon ("nem szabad...! Amikor a gazdik pihennek, mi is csendben maradunk..."), majd, mivel ez hasztalannak bizonyult,  értelemszerűen a kis szabotőr megkergetése következett. Ekkor már sem a szép szó, sem a határozott "CICAAA!!! Ebbőlelégvolt!" ismétlődő elhangzása nem használt, sőt, a spriccelős locsoló lobogtatása sem okozott riadalmat közöttük. Ha Zserbó mégis leállt, a picúr addig-addig pattogott körülötte, hogy újra csak kergetőzés és birkózás lett belőle. Mindezt még hajnalnak sem nevezhető 2 óra tájban, ami érthetőleg kissé morcossá tett bennünket. Tanácstalanul pislogtunk és azon tűnődtünk, hogy kismacskából hol lehet kivenni az elemet? Végső megoldásként a kanapét apa becsukta, így legalább emögött és alatt nem lehetett folytatni a vircsaftot. Hát, nehezen telt el az az éjszaka. Gondoltuk másnap, amint megkapják a reggelit, mindketten eldőlnek majd, hogy kialudják a fáradalmakat, és az egész napos szundi után újult erővel vetik bele magukat a játékba, amint besötétedik... Nos, nem egészen így lett. Ott folytatták teli hassal, ahol abbahagyták, megspékelve ezt az újra nyitott kanapé minden dimenziójában (Mazska még az alján is képes végigdöngetni, szigorúan tíz körömmel kapaszkodva az anyagba). Tényleg úgy tűnt, sosem merülnek le, ami már csak azért is aggasztott, mert pár órára egyedül kellett, hogy hagyjam őket és az effajta vadulás még szülői felügyelettel sem bíztató. Ebéd után aztán, többszöri nekifutásra "végre" lenyugodtak a lányok. (Azért az csúnya, amikor a gazdi alig várja, hogy a macskái aludni menjenek!)

Az alsó kép címe lehetne akár "Macska, az ő jól megérdemelt kanapéján" is. Zserbó éppen a legújabb macskabútorunkat vette birtokba, ami a nyughatatlan délelőtt kellős közepén érkezett meg egy nagy dobozban. (Mazsit ez utóbbi jobban érdekelte, mint maga a szerzemény.) Ez a macskanapé a tavaly év végi vonalkód- és pontgyűjtésünk eredménye, de kellett hozzá Zsebi kitartása is - hiszen mégis csak ő ette meg a csomagolás tartalmát! Időközben már Mazsi is belakta az új fekhelyet, felváltva használják. :)

Nos, mostanra a kedélyek lenyugodni látszanak, reméljük, ez az állapot tartós marad.

17 napja, hogy kétcicások lettünk. Mazsi mintha már ezer éve velünk volna, nagyon gyorsan alkalmazkodott mindenhez és mindenkihez. Zserbó pedig jó úton halad, azt hiszem. Egyre gyakoribbak az egy ágyon alvások (jelenleg is ez a helyzet, mindketten a hálószobában durmolnak), és a minap tanúja voltam egy kis "mazsolás" hízelgésnek is: Zserbó az egyik ajtó mellett üldögélt, amikor a kicsi lány arra jártában, peckesen lépdelve és kedvesen dünnyögve szépen hozzádörgölőzött a tesóhoz (is) egy röpke pillanatra. Nem tudom, hogy Zsebi álmos volt-e épp, vagy csak nagyon meglepődött, de se nem emelte pofozkodásra a mancsát, se nem iramodott arrébb. Szóval, szépen alakul a helyzet. ;)

A címben arra próbáltam utalni, hogy Mazsi érkezésével mi is újraéljük a kiscicás időszakunkat, amikor ugye nem tudni, honnan kell legközelebb leszedni a pirinyót, mi koppan következőleg a padlón, illetve, mi lehet ez a gyanús csend... Az ember pedig akarva-akaratlanul párhuzamot von az eddigi tapasztalataiból merítve. Nálunk sem volt ez másképp. A kicsi Zsebi szintén ilyen játékos és eleven volt, mindent megmászó, mindenre kíváncsi, mint most Mazsola. Viszont nem emlékszem, hogy ilyen jó étvágyú lett volna, de válogatós annál inkább. Mazsira ilyen téren nem lehet panaszunk, továbbra is szépen eszik, sőt, meglehetősen gyakran látom vizet is lefegyelni (Zserbó még mostanság sem vesz magához túl sok folyadékot). Aztán, az alvás. Hát, voltak álmatlan éjszakáink Zsebkével, de ma már nagyon csendes, bármit is csinál a sötétben, reggelente pedig rendszerint velünk együtt ébred. Mazsi ezidáig szépen átaludta az éjszakákat (természetesen a takarómat birtokba véve), ám az elmúlt napokban egyre gyakrabban ébredt arra valamelyikünk, hogy a kislány jön-megy, pakol, rosszcsontkodik mindenfelé. Ha ez nem volna elég, akkor hajnali 6.00 és 6.30 között olyan ügyesen utánozza a gazdáján ugráló Simon macskáját, hogy akár róla is mintázhatták volna a figurát. (Van egy enyhébb változat is nálunk, amikor arra eszmélek, hogy nyalogatja az orromat.) Előfordul az is, hogy összefognak; ezt úgy tudom elképzelni, hogy Mazska felkelti Zserbót, meginvitálva őt egy kis lakásban kergetőzésre. Szóval, már jó korán elindul nálunk az élet. Zsebi egyébként egy igazán megfontolt nagy-macska lett. A méreteket tekintve, két hete különösen így látjuk. :) Mazsi ideszalad, felkapjuk, megül a karunkban, Zserbó azonban kizárólag akkor engedi felemelni magát, ha búcsút intünk valakinek az ablakból - de őt azért két kézzel kell emelni, hol van már a pehelysúly?! A vertikális terjedelmet tekintve maradjunk annyiban, hogy egy nagyobb kergetőzés közepette Mazska simán átszalad Zsebi lábai alatt... (Hmm!) Kiscicánk egyébként nagyon otthon van a folyamatos aktívkodásban. Ha nem tud a tesóval fogócskázni és birkózni, akkor talál magának valami gyűrni és harapnivalót - sokszor épp a kézfejemet. Ha nem érzi úgy, hogy egyhelyben lehetne vadulni, akkor pedig fel-le trappol a lakásban és minden egyes függőleges síkra felugrik (a kilincseknél még értjük, hogy mit próbál elérni, na de, az üres a falakon??). A Gumimacilány...

A minap Mazsival békésen sziesztáztunk a kanapén (Gordon Ramsay-t néztünk, és a nagy kiabálás - showelem! - ellenére, Mazskát elnyomta a buzgóság az ölemben), egyszer csak Zserbó jelent meg az ajtóban, itt-ott kissé összetapadt bundával, "tüsire zselézve", nagyjából egy buliból hazatért ifjonc ábrázatával.

Na, mondom, "hol jártál, fiacskám?" Azt hittem, hogy bevonult a hálóba egy kis elszeparált szunyókálásra, de ezek szerint a fürdőszobában ütötte el az időt, és hol máshol, mint az éppen kézi mosás után csöpögő felsőm alatt? :) Imádja a vízcseppeket vadászni, de hogy mi a jó abban, ha vizes lesz a háta? A fanyar ábrázatra is találtam magyarázatot: nagy mosakodásba foghatott, miután kellően elázott a bundája (már Mazsi is tudja, hogy a macskanyál felszárítja a vizet!), csakhogy az öblítős víznek nem egészen olyan a zamata... :P

Mivel még mindig a több nap, mint bejegyzés helyzet áll fent nálunk, következzen most, ami eddig kimaradt. Az aktuális helyzet ugyanis mondhatni, változatlan cicáink háza táján: fogócskázás, birkózás, evés és alvás - aztán kezdik előről. :)

Múlt hétvégén hugim és barátnője látogatott el hozzánk cicanézőbe. Mazsi-Drazsi hozta a formáját, nagyon megnyerő és kedves volt, mint mindig, a lányok odáig voltak tőle :) Kriszti ölében úgy aludt el, hogy a fejecskéje lelógott, külön tartani kellett, este pedig Tündit örvendeztette meg a bújós dorombolásával, amit egy egész éjszakára szóló takaróelfoglalás is követett. :) Zserbónk nem volt különösebben vendégfogadó hangulatban azon a délutánon, de Tündinek később őt is sikerült becserkésznie: játszottak egyet, miután jól megkarmolta a bátor közeledőt (először őt sem akarta magához engedni, de hugim nem adta fel). Picónk továbbra is eléggé visszafogott velünk, gazdikkal szemben, ezért nagyon jó volt látni, hogy egy Mazsi-semleges, harmadik félnek megnyílt kicsit és felszabadultan játszott vele, mint régen. :)
(Tündi, mikor jössz megint??)

Túlestünk a második állatorvosi viziten Mazskával. Zserbó ezalatt a pótmama gondjaira maradt, ami bizony megint jó választásnak bizonyult: játszottak, macisajtoltak, Tündinek még egy kis dorombolást is sikerült elnyernie. :) Szóval, mi mentünk a doktor bácsihoz. Most is nagyon jól viselkedett a pici lány, pedig eleget várakoztunk az előtérben ahhoz, hogy türelmetlenkedjen (egy balesetes, műtét után lábadozó cicát utókezeltek előttünk); ehelyett ő békésen szundikált, amíg sor nem került ránk. Viktor doktor nagyon meg volt vele elégedve, ha nem is simán, de viszonylag könnyedén sikerült beadnia neki az ismétlő oltást. Bizonyosságot nyert az a tény is, amit féltünk, hogy csak az elfogódás mondat velünk: a mindennapos inzultáló-kezeléseknek (csöpi+krém) köszönhetően Mazsola szemecskéje javulni látszik - már nem annyira hártyás-homályos, mint volt! A szürkés-kékes fátyol mögött a napokban először nézhettünk Mazsi tisztuló, sárgásbarna, okos cicaszemébe! :,)

Aztán, még mindig a kaja-mizéria. Zsebi a fejébe vette, hogy a picúrnak minden bizonnyal finomabb és táplálóbb eleséggel szolgálunk, mint neki, ezért nem átall napjában többször is Mazsi tálkája felé osonni. Lebukás esetén pedig a "nem is értem, hiszen nekem ez jár!" ábrázatával távozik. Mivel a kezdeti botladozások után már a márka egyformaságára is - kínosan - tekintettel vagyunk, a különbség tényleg csak annyi, hogy egyikük juniort, másikuk felnőtt eleséget kap. Zserbó valahogy mégis visszautasítja a saját adagjait. (Ennek utólag meg Mazsi örül nagyon, mert ha végzett a sajátjával, jöhet "a maradék".) Kedves ma megkérdezte a rendelőnkben dolgozó másik állatorvos véleményét erről, amikor szemcseppért ment Mazskának: a doki szerint ez a viselkedés is arra vezethető vissza, hogy a pici érkezésével Zserbó háttérbe szorítva érzi magát, és szeretne részesedni a másiknak jutó figyelemből, "kivételezésből". És hogy felénk még mindig elég visszautasító a nagycica: nos, ennek a feloldásához bizony kell még néhány hét és nem feltétlenül célravezető erőltetni nála "a barátkozást". Utóbbira egyébként nincs is szükség, ha Zsebke jutalomfalat reményében ácsingózik, olyankor ugyanis a régi énjét hozza és bújik, rezegteti a farkát, pillog ránk - hiába, a Művésznő! ;) Természetesen, azért tudjuk, hogy nincsen könnyű dolga ezzel az egész el- és befogadós helyzettel kapcsolatban, és mindezt csak tetézi, ha egy-egy kergetőzős-birkózós játék elfajul Mazsival, mert ugye, olyankor is Zsebire szólunk rá, hogy kicsit finomabban bánjon azzal a picivel... Reméljük, azért nem veszi nagyon a lelkére a dolgot.

Mazsira egyébiránt hiába is szólnánk rá, a kis rosszcsont nem nagyon hagyja magát "szabályozni". Ismeri már jól a "nemszabad" kategóriát, mégis újra és újra próbálkozik pl. leszedni a szárítót, megmászni a függönyt, a terítőbe kapaszkodva meghódítani a konyhaasztalt... Mikor Mazskát próbáljuk rendre tanítani (oké, tudom, macskákról beszélünk, de mégis!), Zsebi csak üldögél az ablakban, diszkréten elfordítja a buksiját, és komolyan mondom, mintha nevetne rajtunk a szeme: "én megmondtam...!" :P Picúrunk amúgy nagyon szeret a közelünkben lenni, kíváncsi mindenre, sokszor árnyékként követ bennünket a lakásban. Ha úgy érzi, "az alsó zónában" túlságosan figyelmen kívül hagyjuk, elindul felfelé: az összes karmát latba vetve mászik fel a nadrágunk szárán. Egyik este a hálóból a fürdőbe indultam éppen, amikor is Mazsi szerette volna magasabbról átlátni a helyzetet és próbált felugrani az ágyról, egyenesen a hátamra - mindkettőnk pechjére a pólómat már levettem, így nem volt mibe kapaszkodnia, viszont sikerült egy szép kis sormintát alkotnia a bőrömre. :O Kicsit megijedtem a váratlan "támadástól", Zsebke a másik szobából szaladt megnézni, hogy mi lehet ez a riadalom... Tanulság: sose fordíts hátat egy feltörekvő pici cicának! :)

Másfél hét telt el Mazsi cica érkezése óta. Az összeszoktatás folyamata egyelőre stagnál, ahogy az előző poszt is utalt rá, jelenleg többnyire fogócskáznak egymással "a lányok", néha óvatos szaglálódás figyelhető meg, de ennél közelebb még nem jutottunk a barátsághoz.

Zserbó felfüggesztette a fújós-morgós hozzáállást, még akkor sem alkalmazza ezt, amikor kivételesen indokoltnak éreznénk. Ha ugyanis az ételről van szó, Mazsi rendkívül expeditív: a szokásos étkezéseknél jószerivel egyszerre megeszi az egész adagot, és amikor végzett, gömbölyű pocakkal ("Döbrögi uraság") átszalad Zsebi tálkájához, megnézni, nem hagyott-e valamit későbbre a nagytesó. Nos, legtöbbször hagy, mert ő ilyen jól megfontolt, hagyja az ízeket érvényesülni, távlatokra is gondol stb. :) A tálkájuk egyébként a konyha két, egymástól legtávolabbi végén van elhelyezve, és mintegy forgalmi akadályként, gyakorta jelen van valamelyikünk a kettő között. Mazsi ilyenkor egy "csak erre jártam..." tekintetet ereszt felénk - nagyon jól tudja már, hogy mit nem szabad - és ha egy pillanatra nem figyelünk, már el is csente a falatot Zserbó reggelijéből vagy vacsijából. De itt éppenséggel Zsebke nincs jelen a tulajdon védelmében. Ha viszont jutalomfalatról, nasiról van szó, hiába kapják meg egyszerre, külön kézből, Mazsi már végez is és hopp! - előfordult, hogy Zserbi szájából vette ki a falatot! Az amúgy agresszor nagymacs pedig csak ámult, de hoppon maradt. Ha kizárólag neki szeretnénk kedveskedni valamivel, de a kicsi ezt észreveszi és odafurakodik, hát Zserbó inkább hátrébb lép és átengedi a finomságot, nem teszi helyre Mazsikát. Hm... Elgondolkodtunk rajta, hogy ilyenkor vajon miért nem övé a domináns szerep? A másik oldalon viszont, azért nem kell nagyon félteni, mert ha száraztápról van szó, akkor ő jár rá Mazsi tálkájára - valahogy a junior jobban ízlik neki, mint a sajátja (vagy kisebbek a falatok?), ha rászólunk, azt pedig nagyon, de nagyon rossz néven veszi, mintha neki bármit szabad lenne. Szóval, ezzel az ételelkülönítéssel bizony nálunk is meggyűlik a baj, kedves két-(vagy több)cicás olvasók!

Egyébként Zserbó szociális érzékenységét próbáljuk mérni napról-napra azzal, hogy elfogadja-e a nasit, ha egyszerre kapja Mazsival. Eleinte inkább nem kérte a jutalomfalatot ott helyben, akkor se, ha két külön kézből/tálkából/pohárból adtuk nekik. Pár nap múlva így már elfogadta ő is. Jelenleg pedig túl vagyunk az első közös joghurtospohár-lefetyelésen. :) Így azért az étkezéseket az egységet kovácsoló történésnek tudhatjuk be, és direkt várom minden egyes alkalmat, amikor elhangozhat a "Gyertek, lányok, reggeli/vacsi!" mondat. :D

Szóval, ha épp nem a hasukat tömik ezek a csajok, olyankor nagyokat szundítanak a lehető legfurcsább testhelyzetekben:

... illetve a lakásban kergetőznek, tarkítva ezt némi birkózással is. Utóbbi tevékenység elég érdekes lefolyású, tekintve, hogy Zsebke jóformán minden paraméterét tekintve háromszoros fölényben van Mazsival szemben. A pici bátorságát és kedvét azonban ez nem veszi el attól, hogy nekiugorjon a játék hevében. A bunyó alkalomadtán kicsit el tud durvulni, olyannyira, hogy már nem segít Mazsi ujjuj!-helyzet kifejezésére szolgáló magas, vékony hangocskája sem. Ha Zsebi nem engedi el őt erre az ismétlődő jelzésre, olyankor azért közbe szoktunk lépni, hogy Zserbó és a kedélyek is lenyugodjanak picit. A játékon kívüli, egyéb összetűzésekről szerencsére nem kell beszámolnunk, békeidőkben maximum egy-egy mancsolós odapaskolás fordulhat elő, inkább csak törődésből. Mi mindenesetre nem vesztettük el a reményt, hogy ebből a kapcsolatból azért még lesz valami. :)

Legközelebb mesélek majd a Zserbó-kedélyjavító vendégjárásról, arról, miért nehéz nálunk "nagy" macskának lenni; Mazsi második látogatásáról Viktor doktornál és arról, hogy miért veszélyes a lakásban egy "kis" cica. Addig is, ajánlom figyelmetekbe az Indafotóra feltöltött képeinket. Jó éjt mindenkinek!

Macskafogó-cska

Társasjáték 2 vagy több cica számára.

A játék célja:

A macskafogócska egy interaktív társasjáték, mely legalább két macska számára felhőtlen kikapcsolódást biztosít, és gondoskodik a cicák kondíciójáról is.

A játék leírása:

A résztvevők elhelyezkednek a játéktéren, és mereven bámulni kezdik egymást. Várva, hogy habitusuktól függően eldőljön, hogy az adott körben melyikük lesz a fogó, és melyikük a menekülő. A fogó célja, hogy minél tovább kergesse a menekülőt, illetve hogy még a ház előtt utolérje. A menekülő célja, hogy elérje a házat, mielőtt őt utolérné a fogó.

A ház a résztvevők által kijelölt terület, melyet úgy kell megválasztani, hogy oda a fogó be tudja szorítani az áldozatot. Amennyiben a menekülő fél elérte a házat, a fogónak kötelessége visszavonulni, és újabb kört kezdeni.

Amennyiben a fogónak sikerül utolérnie a másik jétékost, úgy a játék kétféleképpen folytatódhat. Amennyiben az üldözött megáll, úgy a fogó birkózást kezdeményezhet, melyben eldől a következő körben kiosztott szerep, majd a szétválást követően azonnal megkezdődhet a következő kör; vagy a szerepek azonnal cserélődnek, és így újabb forduló indul.

A játékosok, akik be tudtak menekülni a házba, kötelesek megállni. A ház területén való átszaladás nem érvényes. Ebben az esetben a forduló folytatódik, és az aktuális védettséget adó menedék helyét a legközelebbi semleges terület veszi át.

A házban a védettség addig tart, ameddig az előző kör fogója olyan távolságba nem ér, ahonnan már közvetlenül nem észlelhető. Ez érvényes az esetleges terepakadályokra, illetve búvóhelyekre is. (Röviden: ha a fogó nem látja a házban tartózkodó játékost.)

Az új forduló egymás megpillantásakor indul.

A birkózás addig tart, ameddig az üldözött ki nem szabadul (ekkor a forduló folytatódik), vagy a fogó fel nem adja (ekkor a szerepek megcserélődnek, és azonnal új forduló indul), vagy valamelyik fél hangjelzéssel nem jelzi, hogy a birkózás eldurvult, ilyenkor fél perc technikai szünet után a felek a játék legelejére térnek vissza.

Győzelem: a macskafogócska, jellegéből adódóan nem pontozásos, hanem kifáradásos alapon dönt a játék kimeneteléről. Az a fél veszít, aki hamarabb feladja. Ezt a játéktér elhagyásával, vagy a játéktéren való lefekvéssel, lihegéssel, és érdekteleséggel jelzi a többi játékos számára.

FIGYELMEZTETÉS! A játék résztvevőinek felszereléséből adódóan (karmok, hegyes szemfogak) a játékhoz mindenképpen szükséges egy nem teljesen pártatlan bírói felügyelet, mivel birkózás közben az esetleges, a játék hevében bekövetkező balesetek elkerüléséhez az adott fordulót, vagy a teljes játékot meg kell szakítani, és lehetőség szerint 1-2 perces szünetet kell elrendelni. Extrém esetekben ezt akár törülköző, vagy vékony vízsugár alkalmazásával lehet kezdeményezni.

Minden kedves bírónak, macskának és nézőnek jó szórakozást kívánunk.

Zserbó a minap megelégelte, hogy szemtől-szemben semmire sem jut Mazsi cicával. Cselhez folyamodott hát a közelebbi tapasztalatszerzés érdekében. Történt ugyanis, hogy békésen üldögéltem a nappaliban, Mazska elnyúlva szundikált rajtam-mellettem. Egyszer csak a kanapé takarója alatt púposodó mozgolódásra lettünk figyelmesek: Zsebi ideosont és oldalról bebújt a pléd alá, majd igen lassan, de "vészjóslón" megindult felénk (a Cápa című film zenéje megvan?!)...

Nem szimpla gyűrődés!

A kicsi rácsodálkozott erre az igen szokatlan jelenségre, és vizsgálni kezdte, mi lehet az.

Zsebi közelebb kúszott, Mazsi ugrott egy nagyot ijedtében. :D Majd újra odament a mozgó takaródarabhoz, megpiszkálta a kis mancsával - Zsebke mozdult, Mazska pattant! :D

Ez meg mi lehet?

Nem tudtam eldönteni, hogy a hasamat fogjam a kacagástól, vagy inkább a fényképezőgépbe kapaszkodjak-e. :P Íme hát a végeredmény:

Levezetésképpen, egyszersmind az inkongnitót levetkőzve, Zserbó elégedetten szemlélte tappancsos kosarából, ahogy Mazsi-Drazsi utózöngeként továbbra is a kanapén pattog keresgélve, óvatosan paskolva a gyűrődéseket és a mókamester hűlt helyét. ("Nem értem...!") :D

Sziasztook! Csipke vagyok, bár mostanában vagy Nemszabad, vagy Mazsi a nevem. Mind a kettőt elég gyakran hallom. Szeretném elmondani, hogy mi is történt velem nem is olyan régen.

Szóval. Üldögéltem a ketrecemben, és békésen aludtam, amikor zajt hallottam. Három kétlábú jött oda hozzánk és beszélgetni kezdtek. Kellemes hangjuk volt, gondoltam én is mondok valamit, de zavaromban csak dorombolni tudtam. Aztán az ismerős kétlábú kinyitotta a ketrecem falát, és a kezébe vett, majd odatett az egyik kétlábú mancsai közé, aki elkezdte simogatni a nyakamat. Nagyon jó illata volt, azonnal megkedveltem. Gyorsan bele is kaptam a hajába, és fel akartam mászni oda, hogy jó alaposan megszaglászhassam. De aztán visszatettek a helyemre. A másik kétlábú meg lekucorodott és nézegetni kezdte a többi pajtásom. De ők mindig vissza-visszanéztek rám, és én mindenáron közelebb akartam menni hozzájuk, de a ketrec fala útban volt. Gondoltam akkor felmászok rajta, hogy jobban lássam őket. Aztán a két idegen rám nézett, és láttam a fogukat is. Aztán kimentek.

Láttunk már ilyet a többiekkel, nem sokkal azelőtt a testvérkémet egy ilyen látogatás után máshova vitték... Nem hallottam sírni, szóval biztos jobb ott neki, és tuti a ketrece is nagyobb lett. De aztán visszajöttek, és azt mondta nekem az ismerős kétlábú (Ők Vikinek hívták őt), miután megint kivett a helyemről, hogy megyek HAZA. És nagyon kedvesen mondta. Aztán betettek egy másik ketrecbe, aminek csak a két végén, meg az oldalán lehetett kilátni, és fekete volt, és volt benne egy puha valami is, amire jó volt lefeküdni. Aztán himbálni kezdtek, és kivittek a hidegre. Aztán tovább himbáltak, és egy hangos valamibe mentünk be, ahol meleg volt, és a hangjától el is szenderedtem. Odakint csak úgy suhant minden, mintha nagyon gyorsan szaladtunk volna. És aztán kimentünk megint a hidegbe, és megint a melegbe. Aztán letettek a puha ketreccel együtt.

Amikor kiengedtek végre (és nem kivettek!!), olyan helyen voltam, ahol még soha. A földön egy piros valami volt, és nem volt rács sehol. Olyan volt, mint egy nagyon-nagyon-nagyon nagy ketrec, rácsok nélkül. Jó szag volt. Aztán amikor kimásztam, megláttam, hogy jól éreztem, van itt egy testvérke is, nem csak a kétlábúak. Odamentem hozzá, de amikor közel értem, rámmorgott. Mit mondjak, nem nagyon örült nekem. Gyorsan el is bújtam, mert akkor abbahagyta. De aztán kimásztam, hátha elkezdhetjük elölről. De nem. Morgott, meg fújt, meg minden. Úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Olyan sok minden volt itt. Láttam egy színes, szőrös egérszerűséget, ami olyan volt, mint még a régi helyen a ketrecben (bár azt beletettem a vizembe), de ez fürgébben állt talpra, ha lepofoztam.

Volt ott még soksokminden, és akkora volt odakinn a hely, hogy szaladgálni is tudtam, bár a másik macska (úgy hívják Zse-bi) mindig a nyomomban volt, ami zavart.

Aztán ettem, meg szaladgáltam, meg ettem.

Amikor sötét lett, akkor meg a kétlábú – Zse-bi azt mondta, hogy A-nya a neve – maga mellé vett az ágyba, és simogatott. És elaludtam. Reggel meg megnyaltam az orrát, amire felébredt, és simogatni kezdett. Jól éreztem magamat.

Másnap sok minden történt, megint betettek – Zse-bi azt mondta, hogy - az ágyába és elmentünk valakihez, akiről tudom, hogy doktorbácsi, de nem az, akinél eddig voltam, hanem egy másik, aki megnyomogatta a hasamat, és tett valami fehér krémet a számba is, aminek fura íze volt. Aztán megint haza – nagyon tetszik ez a haza dolog – mentünk, és akkor már Zse-bi nem volt annyira mogorva velem, bár még mindig nem mehettem oda hozzá. De kipróbáltam, játszani is lehetett vele, bár néhányszor nagyon megkergetett. Azt jobban szerettem amikor felszaladt előlem az ablakba. :) Pár kokit is kaptam a fejemre, amikor nem vettem észre hogy túl közel mentem hozzá. És kaptam tejet is, bár az nem ott volt ahol én nekem szabad enni, hanem a másik helyen, ahonnan meg Zse-bit nem zavarják el gazdiék. És sokat-sokat játszottam, és megmásztam egy kicsit fát, amiről lóg egy labda, amelyik csörög. És utána megint besötétedett és A-nyával aludni mentünk, bár én sokkal kíváncsibb lettem volna hogy Zse-bi hova mászkál éjszaka.

Amikor világos lett ettünk, és végre játszhattam a cicával is, egész jókat fogócskáztunk. Egyszer ő kergetett meg engem, és bár néha megijedtem, hogy bántani akar, de soha nem kaptam nagyot, inkább csak megpaskolta a fenekem, vagy emelgette a mancsát, hogy ne menjek közelebb, de amikor futok felé, felszalad a magasba. De ezzel elrontja a játékot.

Aztán A-pa hazajött és valami hideget tettek a szemembe, ami nem volt jó, mert nem nagyon láttam utána egy kicsit, és később meg bele is kentek valamit, és az sem volt kellemes.

És rájöttem, hogy a gazdik lábán fel lehet mászni, és biztos tetszik nekik is mert sziszegnek, de nem fújnak.

Mielőtt Mazsit is a billentyűk mellé engednénk, egy "kis" összefoglaló az elmúlt napok pozitív irányban alakuló harci helyzetéről. Le kell szögezzem, hogy nem aggódunk már annyira "a lányok" miatt, de a tényszerűség kedvéért azért elmesélném, hogyan formálódott ez a kapcsolat. Az eredmény egyik napról a másikra is szinte kézzel fogható volt. :)

Vasárnap délelőtt Mazsit ismét hordozóba helyeztük és indultunk a doktor bácsihoz. Az első tanulságul az a tény szolgált, hogy taxis berkekben az ily módon szállított állatra a diszpécser a "dobozos macska" jeligét használja, amire is érkezik a megrendelőhöz egy abszolút állat-, de legalábbis macskabarát sofőr. :) És már ott is voltunk a váróban, két másik cica mellett. Mazsika nagyon diszkréten, nyugodtan várakozott a sorára, egy hangja sem volt, szépen leheveredett a hordozóban, még el is szunyókált. Következett a vizsgálat, a szükséges ilyen-olyan kellemetlenségek. Doktorunk nagyon meg volt Mazsival elégedve, Harcimarci-Zserbóhoz képest vele tényleg könnyebben és kevésbé "veszélyesen" ment a dolog. Megnézte a pici szemét is, és csepegtetős-krémezős kúrát írt elő. Valamint egyeztettünk az aktuális oltás időpontjáról is.

Hazaérkezvén láttuk, hogy Zserbó csüggedten vette tudomásul, hogy velünk együtt a kicsi is visszatért. Feszült figyelemmel, hosszasan méregette őt, amint Mazsi a játék hevében fel-le szaladgált, néha-néha azért rámordult vagy fújt, de már közel sem olyan folyamatosan, mint az első napon.

Lesben

És az a kiosztandó pofon is váratott magára - valamiért az volt az érzésünk, ha Zserbó ezt végre meglépi, akkor kicsit lenyugodhat, hiszen láthatja, hogy Mazsi nem jelent "veszélyt" a számára. De maximum egy kis manccsal piszkáláshoz jutottak el, semmi több. Velünk, gazdikkal azonban továbbra is elutasítóan viselkedett, hiába próbáltuk őt külön figyelemmel kitüntetni, nem kért belőle. Estére aztán egy pici pozitívum következett: amikor elvonultunk Mazsival a saját körletünkbe, Zsebi tiszteletét tette apánál egy kis dörmizésre. :)

Innentől pedig mondhatni, felgyorsult az összeszok(tat)ás menete. Hétfőn és kedden még kevesebb fújással és szinte morgás nélkül kibírták egymás mellett a lányok.

"Barátkozó" tekintetek

A reggelire várakozó cicasereglés közepette túlestünk az első igazi nózi-puszin is. Zserbó kezdett rájönni, hogy ezzel a picivel milyen nagyokat lehet játszani (bizony-bizony!) és ennek megfelelően lakásfelforgató kergetőzés vette kezdetét. Kanapéról fel-le, alá, mögé, majd be a szobába, ott ugyanez az ágyon... Puja nagyon vigyáz, nehogy utolérje a kicsit, illetve, amikor szerepet cserélnek, úgy szalad előle, mint a villám. :) Máskor lapulva lesik, hogy ki ugrik elsőnek, szinte vadásznak egymásra. Aranyosak! Zsebinek nem is ártott már egy kis kondi, tegyük hozzá. :P Amikor pedig megelégeli a nagy szaladgálást, felugrik a székre, majd az asztalra, és már a párkányról nézelődik lefelé. Ez kb. másfél napig hatásos "menekülésnek" bizonyult, mivel Mazsi-Drazsi hamar megtanulta, merre és mekkorát kell ugornia. :) Szépen feltérképezte az asztalt, felmászott Zserbó mellé a párkányra (utóbb említett elképedve szemlélte az események ilyetén alakulását), majd hosszas mérlegelés után ügyesen leereszkedett az asztalról, kihagyva a székre ugrást. Nagyon bátor és talpraesett kis jószág, bármennyit is lát vagy nem lát a beteg szemével! Következő ilyen alkalommal pedig egyenest a székbe ment fel, és elfoglalta Zserbó fekhelyét. :)

Picó egyébként mostmár inkább közeledne, beszélget, óvatosan-fürkészve szagolgatja a kicsit, aki viszont részben játékként, részben agresszív fellépésként értékeli ezt (hiszen eddig így is volt), meghátrál, vagy "támadásra rendezkedik be". Ölre menő birkózás eddig egyszer fordult elő, Zsebi lefogta a picit, de Mazska egyetlen tiltakozó nyikkantása ennek is hamar véget vetett. Ha van némi kakaskodás, ez a csöpp cica úgy púposítja a hátát, borzolja a farkát (mosómedvézik, mifelénk), naaagyon ijesztő ám! :D Ááá, és az időszakos megőrülések, amikor fel-le trappol (azaz a vuk-effekt: tararapp-tararapp) a lakásban hasonló testi jelenségeket produkálva - nos, ezt nem kellett Zserbótól eltanulnia, mert már az első napon is csinálta, saját indíttatásból. (Igazából Zsebi kevés olyat tett, mióta Mazsi itt van, ami a napi rutinját képezte ezidáig. Jószerivel csak feszülten figyelt, illetve aludt.) Egyébként, több ilyen dolog is van, amire azt gondoltuk, hogy majd az idősebbtől ellesi. De azt, hogy a konyha a legfontosabb helyiség a lakásban, nos, erre önállóan jött rá a kisasszony. Legyen szó akár a mosogatásról, neki feltétlenül jelen kell lennie - ilyenkor a nadrágomba csimpaszkodva kapaszkodik felfelé (szigorúan használva az összes karmocskáját! :S). Estefelé pedig, ha kimerészkedek oda, máris jön a terrorosztag és nem tágít, amíg vacsi nem kerül a tálkákba. Ilyenkor bizony, Mazsi a szószóló, Zserbó jólnevelten, de annál várakozóbban üldögél egy kicsit hátrébb. Másrészről viszont, Zsebke elles egy-két dolgot ettől a picitől - a csörgőlabdás kaparófát például határozottan figyelmen kívül hagyta mindaddig, amíg Mazsola nem kezdte aktívan használni. Mókás látni, amikor Zsebi is odafekszik és püföli a labdát alulról! (Haj, a boldog gyermekévek!) :P

A régi, tőle megszokott történésekből az elmúlt 1-2 napban kezd visszatérni, hogy már hempereg az előszobában, a nappali szőnyegén; muslikra vadászik, szarkákat riaszt el (nyikk-nyikk!), vagyis előfordul már, hogy nem a kicsivel van elfoglalva. És egyre többször hagyja, hogy meg-megsimogassuk, messziről pedig kedvesen pillog is nekünk. Mindezt komfortérzetének javulásaként tudjuk be, és persze, nagyon örülünk neki.

Pedig kellemes napnak indult.

Alig vártam hogy a szőrösarcú  gazdi és a kecses gazdi felébredjen, és elmehessek könnyíteni magamon. Egész korán keltek szerencsére, nem kellett odabújnom, sem megzavarnom őket a pihenésükben. Azt tudom, hogy nem szeretik, olyankor morgósak, és nem simogatnak olyan lelkesen.

Szóval felébredtek, elhelyezkedtek a nagy kék ágyon, megitták a reggeli csilingelős vizüket (minden reggel két itatóedényt betesznek a duruzsoló dobozba, és miután csenget, leülnek vele a kék ágyra, és utána adják oda nekem az éjszaka elejtett prédát. Jó vadászok, minden nap sikerül elejteniük az állatokat. Reggelente általában valami re-gelit, esténként meg valami va-csi nevű prédát. De mindig szólnom kell nekik, hogy ideje előadni őket).

Aztán, mint általában, megint csinálták azt a furcsa dolgot, ami után eltűnnek a szemem elől.

Most is így volt, bár furcsállottam, hogy elvitték magukkal a fedett ágyamat, amibe engem tesznek, ha az átlátszó falon túl megyünk. (Ott általában beraknak egy takaró alá valami miatt, és megbökik a lábam. Nem szeretem, de mindig igyekszem jó alaposan megkarmolni azt az ismeretlen gazdiszerűt. Szerintem fél tőlem.) De most engem nem vittek magukkal, így leglább nyugodtan elfogyaszthattam a zsákmányt, nézelődhettem az átlátszó falon át, és moroghattam a szálldosó izékre.

Aztán hazajöttek. Szőrös gazdi jött elöl, és mögötte Kecses. (Előbbit A-pa, utóbbit A-nya néven szokták nekem emlegetni).

Szóval A-pa jött elöl. Én persze eléjük mentem, mert olyankor szeretik, ha simogathatnak, és az nekem is jó. De most ez elmaradt, mert amikor A-nya bejött, kezében az ágyammal, valami nem stimmelt.

Ahogy lerakták a fekhelyemet, valami furcsa volt. Odamentem, benéztem, és ott volt.

A betolakodó. Ilyet még nem láttam, amióta velem élnek. Az én ágyamban valami furaszagú volt, ami kicsit hasonlított arra, amit esténként láthatok a nyitható fal átlátszó részén benézni néha.

Behozták a nagyobb szobába, és A-nya mellé kucorodott, A-pa meg a mancsa közé fogta a villogó-csattogó dobozt. Nem értettem semmit. Aztán előbújt az a valami.

Nem volt csúnya, és a fura szagát leszámítva egész aranyos jószágnak tűnt. Olyan, mint én, csak kicsiben. Odamentem hozzá megszagolni, hogy mégis. Azért köszönjek neki, hiszen jólnevelt macska vagyok, és mondott valamit, de nem értettem.

Természetesen kifejtettem neki a váleményemet, és rosszallásomat. Nem fejteném ki bővebben, de tömören fogalmazva: fújtam rá. Nem mintha érdekelte volna. Akármerre mentem, ott volt, a felfelé ágaskodó farkával, meg minden.

Próbáltam visszaterelni az ágyamba, hátha akkor A-nya visszacsukja, és elviszik, de nem sikerült.

Próbáltam rávenni, hogy menjen ki a fehér nyilófalon, és vissza se jöjjön, de nem sikerült.

Szégyen vagy sem, megzuhantam. Mindenekelőtt hiába vagyok én a nagyobb, nem igazán fél tőlem.

Kénytelen voltam visszavonulni a párkányra, hogy gondolkodhassak. Még az is eszembe jutott, hogy A-pa-A-nya nem akar már nekem vadászni, és A-pa már nem akarja, hogy este simogathasson.

Mit is mondjak. Hosszú nap volt. Aztán a va-csimba is beleevett. Ez már tényleg sok volt. De szerencsére, éjszakára eltüntették a közelemből.

Én meg csak ültem a párkányon, és gondolkodtam, hogy hova vezethet mindez.

Az újonnan érkezett bemutatása után visszatérnék oda, amikor is átléptük Zserbó birodalmának (egyszersmind a lakásnak) a küszöbét, hordozónkban Mazsi cicával.

Zsebi örömmel jött elénk, ahogy mindig, várakozón ült le a szoba ajtajában. A hordozót szemben vele tettük le a földre. Pár pillanat, és Picó észlelte, hogy bizony ott mozgolódik valaki... Túlestünk az első sokkhatáson - tágra nyílt szemmel meredt a jövevényre, látszott rajta, hogy nem tudja hová tenni. A szobában aztán izzítottuk a fényképezőgépet és kicsomagoltuk Mazsit.

A picúr óvatosan szaglászva, lépésről-lépésre jött elő a hordozóból. "Az ajtóban" Zsebi várt rá, következett egy ismerkedős összeszagolás, ami után máris szétrebbentek, és innentől kezdve az őshonos cica igencsak neheztelni kezdett az újonc miatt. Ezt jó mélyről felküldött morgásokkal és Mazsi közeledésére náthás sárkányladyket megszégyenítő fújásokkal adta tudtul nekünk. :S

Rendben, nem vártuk, hogy egyből dúl majd a szerelem. Ami ezután következett, arra azonban nem lehetett felkészülni. Zserbó dúlva-fúlva a hordozónál hagyta a kicsit és áttette székhelyét az ablakpárkányra. Onnan villogtatta tágra nyílt szemecskéit, rosszalló pillantásokkal illetve nemcsak Mazsit, de minket is. Közben folyamatosan és egyre vészjóslóbban trenírozta morgó hangot adó szervét. Hozzáérni nem lehetett, ha mégis megpróbáltuk, ránk is fújt egy nagyot. Mondhatni,  teljesen "lefagyott" szegénykém az őt ért sokkhatástól.

A másik oldalon Mazsika hamar levetkőzte a kezdeti megilletődöttséget. Eleinte a hordozó körül ficánkolt, játszadozott, majd hamar körbejárta a lakást, jólesően nyújtózkodott-hempergett, belakta az új otthont. Rátalált a Zserbó által nem használt csörgő labdás kaparófára (legutóbb linkeltem be képeket erről) :), ügyesen használta az alomtálat, és játszott mindennel, ami csak az útjába került. Egy igazi Toy Story kezdett kibontakozni a sok-sok cicajátékkal, amiket Zsebi már csak elvétve használgatott. (Még a porfogónak  ítélt plüssökkel is hancúroztunk egy nagyot, bizony!) :) Ügyet sem vetett Zserbóra. A morgós házigazdánk, ha mégis lemerészkedett az ablakpárkányról, akkor hason kúszva közlekedett, lapítva figyelte, ahogy Mazsi szaladgál; időnként fújt rá, ilyenkor a pici tisztelettudóan eloldalgott a közeléből, veszélyesebbnek ítélt szituációban visszament a hordozóba. Gondoltuk, nemsokára jön az első pofozós-támadás Zserbó részéről. Hát, nem jött. De cicónk egyre idegesebb és feldúltabb volt.

Nem kellett sok idő Mazsinak, hogy felfedezze a magasabb szinteket, elsősorban a nappali kanapéját és a hálóban az ágyat. Hopp, már az ölünkben is landolt, az elképett Zserbót abszolút figyelmen kívül hagyva. Veszettül dorombolt, mosakodott, mosdatott minket is és bújt-bújt a végtelenségig. Mondják, nem szabad a másik előtt babusgatni ilyenkor... de Mazsitól  szinte nem lehetett "szabadulni". Az i-re akkor került fel a pont, amikor a kicsi fogta magát és egy jól irányzott hasrafekvéssel teljes hosszában elterült Zsebke párnáján. Túl azon, hogy maximálisan kitért felbőszült testvére útjából, sunnyogott, ha kellett, mégis, valami passzív arcátlanságot tanúsított vele szemben, ahogyan a legnagyobb természetességgel szépen birtokba vette a dolgait.

Egyik szemünk sírt, a másik pedig boldogan nevetett. Igen, arra számítottunk, hogy az egyik cica majd éli világát, nem zavartatva magát fajtársától, a másik pedig kissé feszült lesz még az újdonságok hatására. Nos, a szerepcserétől eltekintve, bejött...

A lakás körülményei folytán nehézkes lenne a tényleges elkülönítésük (melyik cicát "büntessük" egy egészen kicsi helyiségbe való bezárással?), éjszakára mégis jobbnak láttuk ezt a dolgot meglépni, hogy Zserbó is megnyugodjon kicsit és semmiképp ne kezdjen éhségsztrájkba. Mazsival tehát bevonultunk a hálóba, szépen leterítettem neki egy plédet magam mellé, az ágy sarkához helyeztem a cicakosarat, másik oldalra a már ismerős hordozót. Hogy hol aludt aztán, azt könnyen kitalálhatjátok - jóformán a paplanom egész felületén. :) Hiába tettem le őt bármelyik preferált helyre egy-egy kiadós simogatás után, ő csak jött, bújt mellém és dörmizett tovább. Így aludtunk hát együtt az első éjszakán, Mazsi, meg én. Zsebike odakint a nappaliban apával, kicsit lenyugodva, de még mindig duzzogva. Azt hiszem, beletelik majd jó időbe (és megannyi jutalomfalatba), hogy megbocsásson nekünk. Az elmúlt pár nap fejleményeiről pedig egy következő posztban részletesen beszámolunk.

Az új jövevény a Csipke nevet kapta a Noé Állatotthonban. 5 hónapos kislány, akit testvérkéivel együtt mentettek és ünnepek előtt, várólistáról került az otthonba. A gondos orvosi ellátásnak köszönhetően mára mindhárom cicuska egészséges, sajnos azonban a macskanátha szövődményeként látássérültek. A mi Csipkénk, vagy ahogy elneveztük, Mazsolánk (ebből is a Mazsi fajta!) :) kék szemű, hófehér, a fejecskéjén és a "hátulján" fekete foltokkal és fekete farokkal. A diagnózis szerint fél szemével csak foltokat láthat, de ez nem zavarja különösebben a koordinációban. Életrevaló kis vacak, jön-megy, érdeklődik, bújik, mászik, puszit ad, és beépített spontán-recsegője van, néha elég, ha csak felé megyünk, máris dörmizik, mancsol, hempereg. :) Egy kis tündérke, mind az 1,6 kilójával (16-ai mérési eredmény).

(A minőségi kivetnivalók csak azért lehetségesek, mert nem akartam őt szemből vakuzni.)

A névadásnál kicsit bajban voltunk. A Csipke sehogysem akart a nyelvünkre jönni, választanunk kellett hát valami mást. Manónak hívtam egyszer, gondoltuk, akkor maradjon ez (egyébként másnap a doktor bácsi is ezzel a névvel illette őt, első látásra). De hosszasan mondogatva aztán nem volt ő ilyen "manós"... Felmerült annyi minden, végül is órákon keresztül a neveket nézegettük - míg aztán a Mazsit - Mazsolát - éreztük abszolút hozzá illőnek. Így lett hát Csipke-Mazsi a becsületes neve. :) Persze, amilyen elvetemültek a gazdik (és elsősorban én), már megannyi becenév is van a repertoárban: Mazsi-Drazsi, Pici Puja, Pöcök, Morzsi, Csajszi és megmaradt a Manó is. :) A lényeget tekintve nem igazán számít, mert ha meghallja a hangunkat, már szalad is, a nevére (bármelyikre) pedig még nem hallgat.

Játékos kis kölyök, ahogy itt fel-le szaladgál, mintha csak Zserbót látnánk ilyen pöttömként - ismét játék az egész világ!

Lógok a szeren

A csúcson

Egy ideje gondolkodunk azon, hogyan tudnánk Zserbó hétköznapjait kellemesebbé tenni, hiszen ilyenkor reggeltől-estig egyedül van idehaza. Kézenfekvő volt egy újabb cica ötlete - persze, jöttek a pro és kontra érvek is. Eltelt így pár hónap, mire a tervezgetésből a megvalósítás útjára léptünk, és még ekkor sem ment minden olajozottan. Lefutottunk néhány kört örökbeadóknál, állatmentőknél; végül visszatértünk oda, ahonnan Zsebivel elindultunk: a Noé Állatotthonhoz.

Itthon minden szükséges felszerelés készenlétben állt, Picót is igyekeztünk felkészíteni a jövevény érkezésére. (Oké, egy macskánál talán nem elégséges, ha szóban közli vele az ember, hogy mi illetve ki várható...) Határozott elképzeléssel, némi nosztalgiával és bkv-sztrájkkal dacolva indultunk el 16-án, szombaton a nyílt napra, a város másik végébe. Egészen jól megúsztuk, csak egy pár megállót kellett gyalogolnunk a buszhiány miatt, és jó 10 perces séta volt még hátra, amikor egy kedves család felvett minket, mert látták, hogy bizony egyfelé megyünk. :) Noénál most is örömmel fogadtak bennünket, és Viki megmutatta nekünk a gazdira váró cicusokat. Kis drágák voltak mindannyian, és persze, már belépve tudtam, hogy elvesztem, nem tudok majd választani... Zsebivel anno könnyű dolgunk volt, kinéztük őt a weblapon, aztán amikor érte mentünk, ő jött elénk, felugrott a hordozóra, lényegében, kiválaszott bennünket. :) Most viszont, a kedves cicusok mindegyike a teljes marketing-tárház birtokában fogadott bennünket, tündériek voltak, miúztak, doromboltak, bújtak, nehéz volt hát a választás. A kis fekete Junior, aki számunkra ideálisnak tűnt, nos, ő a testvérkéjével összebújva, félénken szemlélt bennünket. A szomszédban az 5 hónapos Csipke cica viszont szinte "rázta" a tárolója ajtaját; amikor Viki a karomba adta, úgy, de úgy kapaszkodott, bújt hozzám... és végül "eladta magát" a kis picúr. Kitöltöttük a szükséges papírokat, majd visszamentünk érte a hordozóval. Megható volt, amikor Viki kivette őt a helyéről és ezt mondta neki: "Csipke, mész haza!" :)

Készült egy közös fotó, aztán elköszöntünk a Noétól, indultunk a bekötőút elejéhez, ahol egy taxi várt minket (mínusz fokokban mégsem gyalogbékávéztatjuk meg ezt a picit!). Csipke csendesen nézelődött a hordozóban, meg sem nyikkant, nagyon rendesen tűrte az utazást. Hazafelé közeledve azért megmutatta, hogy semmiféle cica nem vitte el az ő nyelvét sem, vékonyka miaúkat hallatott, de közel sem olyan keservesen, mint anno Zsebike. Úgy tűnt, ez a kislány jobban hozzászokott már az utazáshoz. Hamarost aztán szerencsésen megérkeztünk Zserbó játszópajtásával. Csipke-Mazsi új élete pedig elsőként az összeszoktatás rögös útján indulhatott el.

Egy tökéletesen szürke csütörtöki napra való tekintettel:

(És bár úgy tűnik, félig nyitva a szeme, biztosan aludt - így készülhettek szemből ezek a fotók. Zsebi ugyanis újabban zavarban van a fényképezőgéptől, diszkréten elfordítja a buksiját, amikor pózolnia kellene - pedig NEM használok vakut!)