Az újonnan érkezett bemutatása után visszatérnék oda, amikor is átléptük Zserbó birodalmának (egyszersmind a lakásnak) a küszöbét, hordozónkban Mazsi cicával.
Zsebi örömmel jött elénk, ahogy mindig, várakozón ült le a szoba ajtajában. A hordozót szemben vele tettük le a földre. Pár pillanat, és Picó észlelte, hogy bizony ott mozgolódik valaki... Túlestünk az első sokkhatáson - tágra nyílt szemmel meredt a jövevényre, látszott rajta, hogy nem tudja hová tenni. A szobában aztán izzítottuk a fényképezőgépet és kicsomagoltuk Mazsit.
A picúr óvatosan szaglászva, lépésről-lépésre jött elő a hordozóból. "Az ajtóban" Zsebi várt rá, következett egy ismerkedős összeszagolás, ami után máris szétrebbentek, és innentől kezdve az őshonos cica igencsak neheztelni kezdett az újonc miatt. Ezt jó mélyről felküldött morgásokkal és Mazsi közeledésére náthás sárkányladyket megszégyenítő fújásokkal adta tudtul nekünk. :S
Rendben, nem vártuk, hogy egyből dúl majd a szerelem. Ami ezután következett, arra azonban nem lehetett felkészülni. Zserbó dúlva-fúlva a hordozónál hagyta a kicsit és áttette székhelyét az ablakpárkányra. Onnan villogtatta tágra nyílt szemecskéit, rosszalló pillantásokkal illetve nemcsak Mazsit, de minket is. Közben folyamatosan és egyre vészjóslóbban trenírozta morgó hangot adó szervét. Hozzáérni nem lehetett, ha mégis megpróbáltuk, ránk is fújt egy nagyot. Mondhatni, teljesen "lefagyott" szegénykém az őt ért sokkhatástól.
A másik oldalon Mazsika hamar levetkőzte a kezdeti megilletődöttséget. Eleinte a hordozó körül ficánkolt, játszadozott, majd hamar körbejárta a lakást, jólesően nyújtózkodott-hempergett, belakta az új otthont. Rátalált a Zserbó által nem használt csörgő labdás kaparófára (legutóbb linkeltem be képeket erről) :), ügyesen használta az alomtálat, és játszott mindennel, ami csak az útjába került. Egy igazi Toy Story kezdett kibontakozni a sok-sok cicajátékkal, amiket Zsebi már csak elvétve használgatott. (Még a porfogónak ítélt plüssökkel is hancúroztunk egy nagyot, bizony!) :) Ügyet sem vetett Zserbóra. A morgós házigazdánk, ha mégis lemerészkedett az ablakpárkányról, akkor hason kúszva közlekedett, lapítva figyelte, ahogy Mazsi szaladgál; időnként fújt rá, ilyenkor a pici tisztelettudóan eloldalgott a közeléből, veszélyesebbnek ítélt szituációban visszament a hordozóba. Gondoltuk, nemsokára jön az első pofozós-támadás Zserbó részéről. Hát, nem jött. De cicónk egyre idegesebb és feldúltabb volt.
Nem kellett sok idő Mazsinak, hogy felfedezze a magasabb szinteket, elsősorban a nappali kanapéját és a hálóban az ágyat. Hopp, már az ölünkben is landolt, az elképett Zserbót abszolút figyelmen kívül hagyva. Veszettül dorombolt, mosakodott, mosdatott minket is és bújt-bújt a végtelenségig. Mondják, nem szabad a másik előtt babusgatni ilyenkor... de Mazsitól szinte nem lehetett "szabadulni". Az i-re akkor került fel a pont, amikor a kicsi fogta magát és egy jól irányzott hasrafekvéssel teljes hosszában elterült Zsebke párnáján. Túl azon, hogy maximálisan kitért felbőszült testvére útjából, sunnyogott, ha kellett, mégis, valami passzív arcátlanságot tanúsított vele szemben, ahogyan a legnagyobb természetességgel szépen birtokba vette a dolgait.
Egyik szemünk sírt, a másik pedig boldogan nevetett. Igen, arra számítottunk, hogy az egyik cica majd éli világát, nem zavartatva magát fajtársától, a másik pedig kissé feszült lesz még az újdonságok hatására. Nos, a szerepcserétől eltekintve, bejött...
A lakás körülményei folytán nehézkes lenne a tényleges elkülönítésük (melyik cicát "büntessük" egy egészen kicsi helyiségbe való bezárással?), éjszakára mégis jobbnak láttuk ezt a dolgot meglépni, hogy Zserbó is megnyugodjon kicsit és semmiképp ne kezdjen éhségsztrájkba. Mazsival tehát bevonultunk a hálóba, szépen leterítettem neki egy plédet magam mellé, az ágy sarkához helyeztem a cicakosarat, másik oldalra a már ismerős hordozót. Hogy hol aludt aztán, azt könnyen kitalálhatjátok - jóformán a paplanom egész felületén. :) Hiába tettem le őt bármelyik preferált helyre egy-egy kiadós simogatás után, ő csak jött, bújt mellém és dörmizett tovább. Így aludtunk hát együtt az első éjszakán, Mazsi, meg én. Zsebike odakint a nappaliban apával, kicsit lenyugodva, de még mindig duzzogva. Azt hiszem, beletelik majd jó időbe (és megannyi jutalomfalatba), hogy megbocsásson nekünk. Az elmúlt pár nap fejleményeiről pedig egy következő posztban részletesen beszámolunk.
Utolsó kommentek