2009. október 2. 17:35

Úgy tűnik, összefogott ellenem az elektromos kütyük és fantomelemek apraja-nagyja, de akkor is megírom ezt a bejegyézést, ha majd csak mondjuk egy hét múlva kerül élesítésre. (A számítógépünk haldoklik, az internet eltünedez - de inkább nincs, ja, és ha nem így volna, a blog.hu akkor sem ad be szerkesztő felületet! Áááá...!!!)

Igazából foghatnám erre is, de nem az erőben lévő zavar miatt maradtak el az újabb posztok. Őszintén szólva, a nagy szürkeszagú hétköznapok zajlanak, amikből csak összevontan lehet valamirevaló bejegyzést készíteni – amit szándékaim szerint most meg is teszek.

Zserbónknak elég jól indult ez a hét, amennyiben jónak mondható, hogy hétfőn az ő fennhatósága alá került a lakás – lévén Kedvessel mindketten dolgozni mentünk, semmi home office. Hazatértemre Cicó – mint máskor is – az előszobában fogadott, dörgölt, dörmizett és elmesélte a napját (picit mindig beszélget ilyenkor macskanyelven), plusz eldőlt oldalra, mint egy kis krumpliszsák és azon melegiben hagyta, hogy a pocakját és mindenét gyömöszöljem – pár pillanat volt, de csodajó! :) Azután hirtelen átkulcsolta a karomat mind a négy mancsával (na, mondom, most aztán kapok!), a szájához húzta, de harapások helyett egy kis mosdatást kaptam! Bizony! Mostanában ennyire tud örülni a hazaérkezőnek! Azt kell mondjam, Puja ilyenkor a legkedvesebb, legmacskásabb teremtés, és bár soha nem hagyom őt itthon és egyedül szívesen, ezek a hazaérkezős-boldog pillanatok mégis felejthetetlenek számomra. Nos, aznap este folytatódott a kedveskedés, Zsebi tálkájába ínyenc falatok kerültek vacsora gyanánt: hétvégén ugyanis anyukám félretett neki egy kis sertésmájat! Ezt sütöttem ki nagy lelkesen a kis drágának, és már alig vártam, hogy mit szól majd (ilyen finomsággal emlékeim szerint még nem volt dolga). Mit gondoltok, mi volt a reakció? Hát persze! Letettem elé a tálkát a méretre vágott, ínycsiklandozó sült májjal (na jó, ezen minősítő megnyilvánulás ellen máris ketten tiltakoznak, úgy sejtem – Árpi,Tündi??) – Puja pedig felnézett rám azzal a nagy, sárga cicaszemével, amiben minden tükröződött: - Ezt adod??! És még csak apróra sem vágtad??!! Megpiszkálta a mancsával az egyik nagyobbacska darabot (inas volt, nem tudtam elvágni, meg hát NA, más macska a csontot is gond nélkül...). Azzal sarkon fordult és elvonult. (...) Merda! Nem kell a házikoszt?! És különben is, meg ne rágjam helyetted?? Most az egyszer meg sem fordult a fejemben, hogy „jajj, szegény, hát majd adok neki az imádott alutasakosból inkább”. És bejött az eszednemeszed taktika, ugyanis pár órán belül elfogyott az adag – itt-ott kisebb darab maradékok szerteszét a konyhában, mivel ami nem megy első falatra, azt muszáj széjjel cipeljük, ugye. És nemcsak megette a vacsorát, de utána olyan mosakodást rendezett, mint akinek már régen esett ilyen jól valami. A Művésznő, hiába! :) És ezúton is köszönet Anyumnak a finom falatokért! :)

Puja jelen pillanatban az ablakpárkány erkély felőli oldalán üldögél összegubózva – lement a nap, mostmár egyre hűvösebb az idő még az ilyen bundás jószágok számára is. Szerintem percek kérdése és bemasírozik majd, megkérdezi, itt-e már a vacsi ideje (idejön, kurrog, hozzámdörgöl és ha nem történik semmi, akkor picit később újra próbálkozik), majd lepihen bent a hálóban, az ágyon.  Hamarost egyébként meg fog történni az a valami. :) Mostanában viszont nem egészen úgy alakul ez az evések körüli rituálé, ahogyan hozzászoktunk. A re-ge-li/va-csi szavak már a feledés homályába vesztek, akárcsak a pitizős ügyeskedés. Van, hogy faképnél hagy, még amikor az alutasakot pakolom kifelé a táljába. (Egye meg, aki...??) Plusz, a legritkább eset, ha egyből nekilát a kajának, amint megkapja. Inkább csak megszagolja, max. egy-két falat, és már tovább is áll. Az is sűrűbben előfordul, hogy a következő étkezés eljövetelével még mindig a tálkájában az előző adag fele, harmada... (Vacsoránál a reggeli maradéka, ez a gyakoribb.) Édes pofa, hogy spórol nekünk, mert ilyenkor bizony nem kap újabb alutasakot, csak ha az előbbi elfogyott. De nem aggódom érte, mert a nasira mindig kapható. Meg ugye, a szárazeledel állandóan a rendelkezésére áll. Tényleg, használatba vettük ám az új lila cicatálkánkat. Macskafej alakja van és jó nagy, úgyhogy jobban kell vigyázni, nehogy buzgón túltöltsük. :) (A napi adag 2 alutasak mellé kb. 30 gramm – ez akkor tuti, ha egyáltalán nem látszik a lila tálka alja, de még nincs púpozva a táp.) Jut is eszembe, valamikor említettem, hogy majd áttérünk picit a zöld dobozos szárazeledelre – erről azt tudom mondani, hogy Zsebi elfogadta, éjjelente úgyanúgy ropogtatta, mint a korábbi lila zacskósat. Időközben ki is végeztük azt a dobozt, vissza az előzőhöz – kell a változatosság, na meg a vonalkód a nyereményjátékhoz! :) De úgy tűnik, szárazeledel kérdésében Cicónk a legkevésbé sem válogatós, szerencsére.

Nyalánkságok tekintetében még mindig a macisajt az egy, ami mindent visz. :) Csak mutatni kell neki a háromszöget (mármint a sajtpapírt), azonnal megnyalja a szája szélét és jön, követ, amíg le nem telepszek valahová, akkor aztán várakozó álláspontra helyezkedik. Legutóbb már olyan türelmetlen volt, hogy nem győzte kivárni, amíg az ezüstpapírt apró darabokban szedegetem lefelé (hát, ha csak így megy!) – felágaskodott és a pracliját a kézfejemre nyomogatta (semmi karmolás, szerencsére!), hogy „na, add már!” Ja, és hát a macisajtért mindent, azért még pitizni is hajlandó az én kis sajtpajtásom. :)

A hűvös idő beköszöntével lassan-lassan átkerül a székhelyünk a lakás kitűntetett pontjaira. Ezek pedig: ágy a hálóban (szigorúan a kellős közepére telepedve), cicafüves dobozka mellett a kisszobában, apa széke az íróasztalnál (már ha nem foglalt éppen), esetleg a reluxa alatt az ablakban. A hálóban még mindig a bundája mintájához hasonló ágytakarónk van használatban (néhány fényképen láthattátok már). Zserbónak néha sikerül úgy összegömbölyödnie rajta, hogy szinte beleveszik  a „terepbe”. A szőrös kaméleon... Egyre több ottfelejtett macskaszőrt is találunk ezen a takarón, az őszi falevelekkel együtt a bundája is hullik-hullik, az eddigiekhez képest elég jelentős mértékben. Vicces, mert amíg meleg volt az idő és kevéssé hullott a cicaszőr, nos, akkortájt nem akaródzott Picónknak a takarón feküdni. (Ellenkezőleg, inkább alá fészkelte be magát, ami a hűtés-fűtés szempontjából nélkülöz minden logikát, de hát, őmacskasága csak tudja...!) Most, hogy hűvösebb van, jó neki rajta is, nem érzi szükségét a betakarózásnak. Csak a nappaliban lévő rongyszőnyeggel, legfeljebb. :)

Ami új még, hogy az éjszakai székhelyét is áthelyezte a cicabújóba, bár ezt mintha már említettem volna. Erről a bútorról még az tudható, hogy ha odabent helyezkedés zajlik, annak nagyjából olyan hangja van, mint amikor a hálózsákban forgolódik az ember. Volt már, hogy felébredtem erre az éjszaka közepén (pedig egy darab csukott ajtó is elválasz tőle), és meg voltam győződve róla, hogy Cicó bent garázdálkodik a hálóban - pedig csak a bújóban hempergőzött.

Mára azt hiszem, ennyi, a szövegszerkesztőbe sehogy sem fogok tudni videót beilleszteni, pláne wifi nélkül, úgyhogy az amerikai cicákról (The Mean Kitty Channel) majd egy következő alkalommal.

Ez a bejegyzés nem más, mint a legutóbbi bejegyzésben említett történet kifejtése.

Mindenekelőtt ugye, nem feledkezünk meg arról, hogy a macska, mint olyan, ragadozó, tehát húst eszik. És mint olyan, a hús eredeti formájában él, és mozog. Vagyis el kell ragadni, és meg kell enni.

Aki már látott macskát vadászni, annak ismerős lehet a lapulás, cserkészés, ugrás, elejtés képsor. Sajnos én most mindezekről lemaradtam. Amiről viszont nem, az a sokat emlegetett macska-egér játék, itt kis változtatással.

Történt, hogy pénteken munkába indulásom előtt betértem a fürdőbe egy kis reggeli renoválásra, majd amikor kicaplattam pár perc múlva a nappaliba, láttam, hogy Zserbike édesen játszik kint az erkélyen a fekete egérkéjével. Nosza, gondoltam behozom az egeret, mert mégsem kellene a kinti kövön bekoszolni. Papucsomban mászok az erkély fele, és a küszöbön valami fekete szőrt pillantottam meg.  Noh, mondom, tépi azt a patkányt. Jehajoltam, hogy felszedjem, és valami nem stimmelt. Apró pihetollak voltak. Apró fekete tollacskák.

Ahogy felemeltem a fejemet, Zserbi éppen lesunyt vadászsisak-fülekkel nézte a fekete valamit. Nos, nem, nem a plüsspatkánya volt. Zserbi úgy fest, valahogy megfogott egy verebet. Az erkélyen, a 3. emeleten! Hogy hogy csinálta, nem tudom.

Mindenesetre sikeres vadászatot könyvelhetett el magának a legyek, és a gyík mellé.

A történethez hozzátartozik, hogy egyrészt Zserbike nagyon-nagyon morcos volt, amikor megfosztottam őt a zsákmányától (hiába pakoltam elé fincsi alutasakost, nem hatotta meg), másrészt pedig még két nap múlva is találtunk tollmaradványokat a nappaliban a szegény kicsi szárnyasból.

Ahogy magamban összeraktam a képet, valószínűleg szegény csuri leszállt az erkélyre, és Zserbi meglepte. Aztán a jelek szerint behozta a nappaliba, megmutatni, majd amikor nem talált engem sehol, kivitte az erkélyre játszani. Én ekkor léptem a képbe, és fosztottam meg Cicót a madárkától.

Tehát a címre visszakanyarodva: valami volt a levegőben... De Zserbi leszedte onnan. :)

Egy örömteli eseménnyel kezdeném, amivel ezen a héten szembesültünk: hála a sok lila-tasakos étkezésnek, Zserbónk és a macskaháztartásunk gazdagabb lett egy darab valódi, márkás, lila cicaetetővel. :) Mindenféle játékra beneveztem már, ez most egy vonalkód-beküldős szerencsepróba volt, és végül az 1000 nyertes között lehettünk! :) Kedvesem kommentje: - Nna, akkor lesz még egy etetőnk... Jajj, de hát a részvétel, meg a fontos, nem igaz? Egyébként, éppen a héten merült fel egy beszélgetés alkalmával, hogy bizony az alutasakos vagy konzerv eledelek komoly függőséget tudnak okozni és csak nehezen lehet leállítani róluk a házikedvencet. Hát, fontolgatom a dolgot, elvégre, micsoda kihívás! Meg ugye, nem ártana egy kis változatosságot csempészni Zserbó kosztjába. Plusz, azért a háztáji sült/főtt/rántott húst nem fintorogva kellene megennie!

És most az elmúlt napok legfigyelemreméltóbb történései. Apa a héten itthonról dolgozott (hőemelkedős nátha és sertésfertőzés-veszélyből kifolyólag), tehát Puja a legcsekélyebb időt töltötte csak egyedül. Gondoltam is, hogy milyen jó lesz így neki... De valahogy mégsem volt az. Történt ugyanis, hogy két egymást követő napon fogta magát és a macskavécé közvetlen szomszédságában a sarokba pottyantott. Semmi előzetes figyelmeztetés, semmi reklamálás az alom miatt, ami mellesleg mindkét esetben tiszta és friss volt. Kedves elmesélte, hogy Cicó meg sem nyikkant, nem jelezte, hogy gond van, csak a sarokból figyelő kobrafőnök jelenlétére lett utólag figyelmes... A következő reggelen pedig Zsebi egyik párnája esett áldozatul a macskapisilésnek a nappaliban. Hmmm... Kezdtem aggodALOMmal figyelni ezt a dolgot, mintha Puja üzenni, kifejezni akarna valamit. De vajon mit?? Az alom fajtája, a macskavécé egésze mitsem változott, ugyanúgy tisztítottuk, ugyanúgy szellőztettük a szobát. Valami pedig nagyon nem tetszhetett Picónak, ha így adott jelzést nekünk. Két napja történt az utolsó incidens (persze, mindhárom esetben kifejeztük mi is, hogy azért ez nem helyes!), azóta visszaállni látszik a rend. És hangoztatjuk is Zsebinek, hogy az alom használata a megfelelő magatartás - bár ez volna a természetes, ahogy eddig, de mégis megdicsérjük, ha ott végzi el a mindenfajta dolgát. Emlékszem még, amikor a műtétje után alig bírt talpra állni, mégis kibotorkált az alomig... Csak nem hagy fel ezzel a szokásával egészségesen és majd másfél évesen!

Annak ellenére, hogy nem én voltam az ügyeletes macskafelvigyázó a héten, azért kijutott nekem a recsegőből és a játékból is. Utóbbinak meglettek a maradandó nyomai: szép kis karmolások és fognyomok ékesítik a kezemet. Megmondom őszintén, általában kerülöm az olyan játékot, amikor Zsebi karmol és harap. Sajnos, még nem tudtuk erről a vadságról leszoktatni. A tartózkodásom viszont oda vezetett, hogy engem gond nélkül "megtámad" bárhol és bármikor, ha épp be van gőzölve. (Na jó, egy ilyen lesből támadás maximum a szívbajt hozza rám hirtelen, de nem okoz különösebb fájdalmat vagy sérülést.) Mindenesetre úgy döntöttem, hogy ideje lesz némi tekintélyt kivívnom őmacskasága előtt. Úgyhogy leültünk gyűrni egymást. Őrült egy nőszemély, az már biztos! Ha nem tetszik neki, hogy hozzáérsz, máris nyikknyikk! (Kedves erről már részletesen beszámolt legutóbb.) Reggel például - hogy kifejezze, mennyire nem kéne molesztálnom - egy komplett áriát adott elő valami macskás operából: én vezényeltem, Zsebi nyekergett. :) (Ahogy felé nyúltam, máris megszólalt, erre persze több sem kellett, nyúlkáltam, ő meg összefüggően "dalolt".)

Aztán, a recsegés. Egyik este, már lámpaoltás után a szokásos rutin helyett Zsebi hozzám ugrott fel és némi mancsolás-taposás után kényelmesen elfeküdt - félig rajtam, félig mellettem, majd beindította a dörmögőjét. :) Vagy 20 percen át simogatóztunk, és talán tovább is maradt volna, ha meg sem mozdulok, de már nagyon elgémberedtem. Ma reggel szintén megörvendeztetett egy kis aranyoskodással: Kedves még aludt, ezért behívtam a szobába, ahol is lendületből recsegésnek indult, mancsolt, bújt, dörgölt... :) Még egy kis pocaksimogatást is engedélyezett. Egy idő után az oldalára feküdt mellettem és mancsait a tenyerembe helyezte. Már-már elszenderedett így, ezt abból gondoltam, hogy lehalkult a dorombolás - picit megsimiztem a tenyeremben nyugvó pracliját és máris felhangosította a recsegőt. :) Aham, akkor ott van a kapcsolója! Ezzel még elszórakoztam 3-4 alkalommal, ahogy lehalkult, picit megsimogattam és volume up! :D

Tegnap volt még egy érdekes sztori: verébfogás az erkélyen, Zserbó módra! :) Erről én csak telefonon értesültem, mert már a munkahelyemen voltam, amikor a dolog történt. (Szegény csuri, azért nem kár, hogy nem láttam élőben; de Zsebi vadászösztöne és ügyessége - wow!) Úgyhogy csak büszkélkedés és említés szintjén, a részletekről pedig Kedves ír majd egy következő bejegyzésben.

Perpill. webes rádiót hallgatunk Pujával: Apa hangja élő adásban! :) Mondjuk, Zsebi inkább csak szunyókál minderre, nem túlzottan érdeklődik - pedig nagyon kíváncsi voltam, hogy mit szól majd az ismerős hanghoz az éterben. A bejelentkezések között pedig jó kis rockzene szól - na, ezt nem veszem túlzottan hangosra, nehogy megzavarja a szendergőt - nem szereti a hangos zenét, és amúgy sem egy muzikális jószág a szentem (kivéve ugye, ha ő a "zajforrás"). Bár, annak idején, amikor hozzánk került, próbáltuk zenével lenyugtatni őt, akkor úgy tűnt, hogy a reggae muzsika hatásos - de hamar kiábrándított bennünket ezzel kapcsolatban is. (...) Az imént Cima felugrott ide az asztalra, gondoltam, hogy hallja-hallgatja a rádiót, de kiderült, hogy csak egy legyecskével van elfoglalva, ami berepült a reluxa mögé... Ám másodszorra már egyenest a hangszóróhoz ugrott a drága, amint meghallotta Kedvest - plusz, mintha épp Cicóról esett volna szó az adásban ugyanekkor, de ezt nem tudtam egész pontosan lekövetni.

Mostanában felfedeztük magunknak a YT Mean Kitty Channel-jét. Amerikai srácok video-blogot (vagyis vlogot) készítettek két tündéri cicójukról, Sparta-ról és Loki-ról. Haláli pillanatokat kaptak el róluk. Íme néhány gyöngyszem (a kedvenceim):

Nálunk itt kezdődött "a rajongás": The Mean Kitty Song

Lokival ilyet is lehet: Lap Games

A moment:

Na jó, egyelőre ennyi. A jövőben lesz még miből szemezgetnünk. :)

Nos, legfőképpen a második videót tekintve, kitérnék a múltkori, Pujára nézve talán kevéssé hízelgő bejegyzés utolsó bekezdésére is. Hogy Zsebit nem lehet úgy igazán dögönyözni. Kedves elkeseredettségében talán ez a videó is közrejátszott, hiszen látjátok, mi mindent lehet amúgy egy cicával csinálni. Már, ha természeténél fogva engedi. Azt hiszem, a mi cicónk az első ráverős-lapogatósnál tőből letépné az ember kézfejét. De azért ő a miénk és így (is) szeretjük! :) Amúgy ez a vlog nem is olyan rossz ötlet...

Hű, most aztán jó hosszúra nyúlt a mondanivaló. Végezetül még felhívnám a figyelmeteket arra, hogy új fotók kerültek feltöltésre az Inda fotóalbumunkba. :)
További kellemes hétvégét kívánunk mindenkinek!

Imhol megint itt vagyok.

A mai bejegyzés kicsit rendhagyó lesz, amennyiben kivételesen nem azt fogom bizonygatni, hogy Cicunk milyen egy édes kis macska. (Pedig le kell szögeznem, hogy az, ehhez ketség sem férhet. :) )

Szóval mindenekelőtt hosszas kutatás után rájöttem, hogy Zserbó az AntiMacska.

Ugye, alapvetően mit szoktak csinálni a macskák. Ölbe bújnak, dorombolnak, játsznak, hagyják, hogy a gazdi dögönyözés címén folyamatosan nyúzza őket; szeretetreméltó, méltóságteljes lények. Valamint tiszták, a végletekig.

Nos. Zserbi szokott ölbe bújni. Amennyiben számos alapfeltétel teljesül. A legelső talán az, hogy zavarjon. Ha a noti előtt ülök, és dolgozok, vagy csak pötyögök, szinte folyamatosan azt figyelem fél szemmel, hogy őkelme mikor galoppozik be a szobába, nagy, szép zöld szemét rámvillantva, aprót nyikkanva (ez kimaradt a listából, Zserbi nem nyávog, kivéve, ha baja van. Akkor sem nekünk, hanem csak úgy. Ha velünk van baja, akkor sikongat.), majd rám nézve mintegy kijelentve: jövök, addig csinálj helyet. Néha komolyan azt hiszem, hogy csak arra játszik, hogy éreztesse velünk, ő az, amivel foglalkoznunk kellene. Aztán a második alapszabály: ölbe bújik, ha akar.

Zserbit sehogy nem lehet odacsábítani (ma többször is próbáltam, jutalomfaltkával, kérleléssel stb.). Csak akkor hagyja, hogy egyáltalán valaki hozzáérjen, ha arra neki éppen igénye van. Ha mi mégis szeretnénk, lásd fentebb, jön a nyikkantgatás, sikongatás, majd a cukaharázás (valamikor korábban ezt úgy írtam le, hogy letépi a karod). Ma egy kellemes sacc 5 cm-s felületi karmolással lettem gazdagabb. :)

További feltétel: úgy simogasd, ahogy ő akarja. Ez amúgy egyértelműnek, és egyszerűnek tűnik, de nem az. Mert ugye. Zséke szereti, ha a füle tövét, a szeme közt az orrát, az állát, a pofáját, lapockáját, nyakát simogatja az ember. Csakhogy mindig másra-másra vágyik, akár aktuálisan, akár sorrendben. Ezért rendszeres, hogy egyrészt finoman megfogja az ember kezét a fogaival (finom: nem vérzik), másrészt meg a lábával irányít, tart, terel. Végül pedig forgolódik. Ekkor viszont nem szabad elkövetni azt a hibát, hogy az ember a pocakját kezdi el simogatni. Akkor valószínűleg jön a fentebb olvasott cukaharázás. Ezt a lépést csak a leghangosabb, már-már a macska mögül jövő dorombolásnál szabad megtenni, De nem sokáig. Különben karmolás, harapás, sikongatás.

Ugye, volt még a dorombolás. Ez tökéletesen működik, bár jónéhány esetben csak magának recseg. Vagy a vacsorának - reggelinek. Vagy odafekszik melléd, a farkával csapkod, rád sem néz, csak jelzi, hogy ott van, hogy ne tudj aludni. (Bár engem a dörmögése mindig elálmosít, tehát jobb, mint az altató, bár a csapkodást nem szertem, különösen, ha az mondjuk a nyakamat vagy a fejemet veszi célba). Szóval ebben sem egy typecat.

Tisztaság. Nos, ebben félig teljes mértékben megfelel a standardnak. Valóban órákat tölt el azzal, hogy mosakodjon. Más kérdés, hogy mi, a gazdik takarítunk utána naphosszat (alom kiszóródva, földről eszi a macskaeledelt, stb-stb.). És a piszkos kis macskalábnyomokat a fürdőkádban már ne is mondjam. :)

És végül a macskanyúzás. Szívem egyik legfájóbb pontja Zserregővel kapcsolatban. Nem lehet dögönyözni. Sőt. Nem csak hogy nem lehet, hanem néha védőfelszerelés kellene egy egyszerű simogatáshoz, vagy szobán való átgyalogláshoz is. És most ezen próbálok meg egy kicsit változtatni. Lehet, hogy azért nem hagyja, hogy dögönyözzük, mert nincsen szokva ahhoz, hogy kézben van, hogy felemelik, satöbbi. Úgyhogy azt találtam ki, hogy a jövőbeni sérülések elkerülése végett kicsit nyúzni fogom. Na, nem nagyon, mivel nem akarom a különböző testrészeimet macskakarmolásnak, harapásnak kitenni, de legalább annyit el akarok vele érni, hogy fel lehessen emelni anélkül, hogy torokra támadna a kis agresszor. :)

Nos, mára ennyit. :)

Nagyon vártuk, aztán jó gyorsan eltelt ez a hétvége. Magával hozott egy kis játékot, egy kis magányt, jó időt és erkélyen pihenést... Olyan szokásos macskás dolgokat. Erről kéne most egy pofás kis bejegyzést összehozni. Szóval...

Először is, leszögezném a tényt, hogy Zsebinek ismét extra pesztrája is akadt (és ezt a szókapcsolatot csak azért, mert alig lehet kimondani!!) :), péntek este ugyanis Tündivel felszerelkezve értünk haza. Még aznap este elindítottuk a játékos üzemmódot, főleg, hogy bemutassuk a tollas kis szerzetekkel bemutathatót. Működött: amint előkerültek a micsodák, Picó azonnal belevetette magát a mókába. Sőt! Huginak vissza is hozta az egyik tollas kütyüt, amint eldobálgatta neki! Ilyet anno azzal a szürke egérkével csinált, amivel manapság már nem hajlandó néhány röpke percnél többet foglalkozni és hát, magát az apportírozós mutatványt is Tündi tanította meg neki akkoriban! Úgyhogy, volt egy kis nosztalgia, nagyjából 3 röpte erejéig. Valahol ezek után döntötte el Zsebi, hogy akkor mára elég is lesz és heveredett le - először még megközelíthető helyre. Hugi nem tágított, elvégre, nem azért jött, hogy a szendergő, esetleg alvó Puját nézze - és megindult a törődéssel átitatott, szeretetteljes macskanyúzás. :) Zserbó már az asztal alá bújt be, hátha oda nem megy utána a pótmami - de pech, oda is utána ment. Egy szó, mint száz, a játszadozásoknak így is, úgy is meglett a hatása: vasárnapra nem maradt toll a nemrégiben beszerzett játékokon - ebből következően a leamortizált alkalmi kedvencek számíthatnak a hamarosan esedékes bedobozolásra. (Mi meg kereshetünk új, Cicó érdeklődésére esetlegesen számot tartó püfölnivalót.)

Összességében Zserbi nagyon is türelmesen és odaadóan tűrte a törődést és szeretgetést egész hétvégén. Jól szocializált macskaként viselkedett. Nem állandóan, de engedte, hogy Tündi simogassa, recsegőzött neki, ott pihengetett a közelében az esti számítógépezés közben; reggelente fel-felmászott hozzá, ébresztgette egy kis törődésért (- hát, nálam ezzel nem járt sikerrel, mert hogy, hogy nem, én lendületből lepöccintettem őt a hajnali ágyra ugrálásnál). A nagy kedveskedések közepette, mintegy viszonzásképp, Huginak egy kis Zserbó eredetű elgázosításban is része volt odabent a hálószobában. :) Nesze nekünk, jól nevelt macska...

Azt hiszem, vasárnap került fel a pont az i-re, amikor is együtt macisajtoltak a lányok. :) Majd búcsúzóul még egy integetős cica is feltűnt az ablakban, bár igaz, hogy Tündi ezt már nem láthatta a faágaktól. Puja búcsúzott: "gyere ám a jövő héten is...!"

Sziasztok, Kedves Olvasók!

A mai álmos, hétvégi irományt egy kis kiegészítésnek szánom, mindarról, ami eddig kimaradt. Mert hát, szinte mindegyik bejegyzés után akad egy homlokra csapás az "ó, ezt elfelejtettem!" - sóhaj kíséretében. Apróságok, aranyosságok, de ezek a fontosak! Összefüggés nélkül tehát következzenek a Zserbós pillanatok.

Lakberendezünk: A reggeli evéshez készülődés legújabb, bár csak eseti megnyilvánulása a kis rongyszőnyeg alá vackolódás Picó részéről. Félig játék ez, ahogy eddig is, félig figyelemfelkeltés, mindenesetre, mókás tevékenység a részéről. Addig-addig mászkál a szőnyeg körül, piszkálja a szélét, míg végül talál egy bejáratot, és már a szőnyeg alatt is van, teljes hosszában. Onnan kémlel kifelé, a buksiját kendőként szegélyezi a szőnyeg, faluhelyen a néniknél látni hasonlót. Katt! :) Van, hogy csak egy ide-oda legyező cicafarok kandikál kifelé a túlvégen. Máskor forgolódik is egy sort, így teljesen sikerül becsavarnia magát a szőnyegbe - és feladásra kész a csomag! Már gyanítjuk, hogy lehet valami keleti származású felmenője macskacicónknak, innen ez az olthatatlan vonzalom a parkettavédők iránt. A reggeli emlegetésével többnyire elő lehet csalni őt a feltűnésmentes rejtekből (de macisajttal mindenképp!). Itt még nem tartottunk azon a reggelen, amikor a nappaliba lépve egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy kissé átrendeződött a terep: Zsebi gondolt egyet, és a kisszőnyeget - szépen kisimítva, elegyengevte - bepakolta a nagyszőnyeg alá, úgy, hogy csak a végéből egy pici lógott ki. Hogy miként zajlott a művelet, ne kérdezzétek. Mindenesetre elégedetten üldögélt a műve mellett (talán még mosakodott is a nyomatékosítás kedvéért) - szerintem máig sem érti, miért nem hagytuk úgy az egészet, ahogyan ő megálmodta. :)

Mancsoló kislány: a nyárutót kihasználva Cinyó annyit tartózkodott (és a jelenlegi hőmérsékletet tekintve - tartózkodik) az erkélyen, amennyit csak lehet. Ha igazán meleg volt az idő, vittünk ki neki egy kis vizet is a sárga "fürdőkádjában", had pancsoljon. Itt is újított a picúr: teli vagy üres edény, egyre megy, a szélét kitűnően lehet rágni, még fekvő helyzetben is. Műanyag cumón a kis fogak rágicsálása - pazar dallamok, de leginkább hátborzongatóak! Ezt még csak pár alkalommal vettük észre tőle, de a vizesedény már most eléggé megviselten néz ki. És akkor egy kis aktualitás is: ma egy cirokdarabot sikerült elhelyeznie a vizestálkában, amely egyrészt arra utalt, hogy már megint megtépte a seprűt (enyje-bejnye!), másrészt első pillantásra olybá tűnt, mintha egy hosszú és határozott repedés terjedne végig az edény alján. Na, mondom, ennek már annyi, amikor észrevettem, hogy csak egy új játék vette kezdetét. Zsebi igyekezett a szájával kihalászni a vesszőt, de ehhez kénytelen volt a nóziját is a vízbe dugni, ezt pedig hangos, csipogásszerű prüszkölés követte. :) Helyezkedett, hogy tudná jobban megfogni a cirokdarabot - a két mellső mancsa a vízben volt, fordulni próbált és már a két hátsó lába is... Ment is a mancsrázogatás, rendesen, hol a mellső jobbat, hol a hátsó balt emelte kecsesen a levegőbe, megrázta, de lévén, hogy alapvetően nem változtatott a pozícióján, vizes maradt mind a négy mancs. Rövid próbálkozások után kimászott a medencéből, mondtam is neki, úgy néz ki, mint aki vízben állt. :) Valahogy azután csak kihalászta a seprűdarabkát, rágcsálni kezdte és úgy glosszált vele, mint egy zsákmányát körbehordozó eb...

Cicabújó-bújó cica: Egyik este Kedves rádiót hallgatott idekint a nappaliban, én pedig bevonultam a hálóba egy kis rejtvényfejtős heverészésre. Cicó valahol idebent volt a lakásban, lévén, az erkélyajtó már csukva - de nem kerestem, merre lehet, mert estefelé mindig lepihen valahol - az biztos volt, hogy nincs a hálóban az ágyon. Lehuppantam hát oda. Bentről próbáltam kommunikálni a nappali irányába, kissé hangosan persze, hogy a rádió mellett Árpi is meghallja, amit mondok. Egyszer csak, méltatlankodó miák ütötte meg a fülemet, közvetlenül mellőlem: mégis, mit hangoskodsz te itt?! Zsebi álmos és kissé morcos képpel mászott ki az ágytakaró alól, majd tüntetőleg kivonult a nappaliba. Huhh, hát ez kész volt! Kicsit megijedtem, bár, nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban. Nem vettem észre, hogy ott rejtőzik a takaró alatt az ágyon, szépen bevackolta magát a párnák közé. Csak egy picit arrébb zuttyanok le az ágyra és megnézhettük volna magunkat! A nagy méltatlankodások közepette fogta magát és bemászott a mostanában újra használatba került cicabújóba (ez az a kék kockás textil-gúla). Kicsit helyezkedett - ami mókás, mert kívülről csak azt látni ilyenkor, hogy az egész szerkezet ide-oda mozog, majdhogy fel nem borul -, majd kidugta a fejét, és ráhajtotta a küszöbre. De ez kényelmetlennek bizonyult, ezért hát kinyújtotta a mellső mancsait és úgy kémlelt kifelé, mint aki az ablakpárkányon könyököl. :) Aznap este résen volt a továbbiakban - a ráfekvéses kockázatokra tekintettel csak akkor szenderedett el újra, miután mi is nyugovóra tértünk.

Együtt játszunk - avagy a szürke egér visszatér: biztosan emlékeztek még a régi nagy kedvencünkre, a szürke plüssegérre, amelynek klónjait Picó rendre leamortizálta. Az eredeti játéknak a farka sínylette meg a gyakori hancúrozást, a következőnek pár nap alatt leesett az orra, majd megint egy farok nélküli példány... A mostani még elég jól bírja, nem hiányzik se füle, se egyéb testrésze. Egyetlen problémája akadhatott csak: Zsebi ráunt, nem foglalkozott vele, így hamarost bekerült a játékos ládika mélyére. Az utóbbi hetekben vettük onnan elő újfent, mondjuk, hogy részsikerrel. Aktív pillanataiban Cima szívesen vadászik rá; ugrik és szalad érte, ha dobáljuk neki. Vissza már nem hozza, ez a jó kis apportírozós játék immáron a múltba vész, de sebaj. Megtanultuk viszont a "Figyelj!" és a "Hopp!" szavakat értelmezni. Előbbi arra hívja fel a figyelmét, hogy máris dobom az egeret (ha úgy tetszik, felhúzhatod a vadászsisakot); utóbbi pedig, hogy ugorj! - bár erre nem sűrűn kell figyelmeztetni. Kisebbfajta családi program, amikor apával leülünk egymással szemben a földön és úgymond cicázunk Zsebivel - a dobálnivaló pedig nem más, mint az egerentyű. Kölyökként imádta ezt a játékot. Mostanra ott tartunk vele, hogy néhány forduló után már egyenesen nekiront az egeret tartalmazó kezemnek (Árpiénak nem mer!), azután már ez sem érdekes annyira. Eldobja hab testét valahol a közelünkben és onnan figyeli - aktívan! -, ahogy mi dobálózunk az egérrel... Hát, köszi! Rá is ragadt egy ilyen alkalommal (Spongya Bob kedves szomszédja után, szabadon) a Tunya Puja elnevezés. Nos, nem vette zokon! ;)

És búcsúzóul még egy link: a Simon's Cat Competition-re benevezett éhesmacskás képünk (én követtem el). Zserbót nem sikerült elkapnom a fehér cicóval, mert az nagyjából addig érdekelte, amíg vágtam ki a figurát a papírból. Ezért hát főszerepben a reaktivált szürke egér. :)

Legutóbbi bejegyzésemben az őszt emlegettem. Hát, most aztán megkaptuk. Az eddigi mosolygós őszt hirtelen felváltotta a szomorú-nyálkás-erkélyrenemmehetős évszak, és ennek Zserbó sem örült egy cseppet sem. A munkából hazaérve egy álmos szemű Picó tekintett rám az előszobában, majd elpanaszolta, hogy milyen szürke, nyomott és unalmas is volt ez a nap. Kicsit fellelkesült, amikor szellőztetés céljából kinyitottam az erkélyajtót, de a kinti állapotokat látva (éppen gomolyogni kezdett a köd, hideg pára lehellete érződött, az eső pedig csak esett, monoton egyhangúan) inkább csak megállt a kijáratnál és határozottan lenyávogta az időjárást. Ezt követően sem sokat tartózkodott odakint, így nyugodt szívvel zártam be az ajtót és ki a hideget. Kisvártatva Zsebi már ismét az ajtóban ült és kérlelően nyávogott, mintha az előbbi kijárás meg sem történt volna. Gondoltam, ideje lesz lefoglalni őt valamivel, és erre kiválóan alkalmasnak bizonyultak a legújabb szerzeményeink. Tegnap, vásárlás alkalmával botlottam bele ezekbe a jószágokba, és egy percig nem volt kérdés, hogy Zserbó ismét új játékokkal (kacatokkal?) gazdagodik. Íme a tollas küyük cicóknak:

Nem csipog, nem zörög, de tolla van! :) A középen lyukas játék igazán ígéretesnek látszott, már csak a fura formája és a gyönyörű színei miatt is. Este elsőként ezt teszteltem Zserbin. Az ujjamra húzva nem kis sikert arattam vele - amint észrevette, Cima azonnal ott termett kíváncsiságtól fűtve, és felcsimpaszkodott a kezemre. Addig nem is volt gond, amíg nem vette elő a karmait! A testi épség és éptelenség kockázatait mérlegelve rövid úton igyekeztem megszabadulni a kütyütől. Na de, ami ezután jött! Ilyet nem láttunk Picótól, mióta meghaladta az úgymond kölyökkort. :) Elkapta a gyűrűs-tollast, szájába vette, rázta, gyömöszölte... Szaladgálás, mancsolás, ugra-bugra, dobálózás, rágcsa, hempergés... Mindezt vagy fél órán keresztül produkálta egyhuzamban az új kedvencével. Akkorra már nagyon piros lett a nózija, ez is jelezte, mennyire elfáradt. Puff, el is dőlt pihegve az egyik sarokban. De a tollas kis micsodák nem hagyták nyugodni: újra felkelt és püfölni kezdte, mostmár felváltva - hol a labdát, hol a gyűrűset. Régen kacagtuk rajta ennyit! :) Tényleg, mint kölyök korában, olyan felhőtlenül játszott. A végére annyira belemerült, hogy már hergelte saját magát, amiből jó kis tararapp-tararapp szaladgálás kerekedett. A végeredmény: nem kellett úgymond altatót dúdolni a kis drágának, aludt reggelig (na jó, a hajnali tápolásig). Volt neki korábban egy ajtófélfára szerelhető nyugilabdája is, ha jobban belegondolok, az is addig számított érdekesnek számára, amíg akadt rajta toll (vagyis, ameddig barátságosan meg nem tépte). Úgy látszik, ez Zsebi igazi gyengéje, vagy inkább erre "gerjed" a leginkább: a madártoll. A ma reggeli készülődésben is előkerültek a tollas jószágok, na, több se kellett, máris játszma indult, keresztül-kasul a lakásban. Munkába távozás előtt Kedvesem jobbnak is látta eltenni a vadító szerszámokat, még mielőtt bútor/szőnyeg/Zserbó nem látja kárát a dolognak. Ezentúl csak szülői felügyelettel lesznek használatba helyezve a tollasok, mondjuk, hogy nevelési- és egészséges mozgásigény kiélési célzattal (= mi is aludjunk jól az éjszaka). Meg ugye, a játék kedvéért! :)

Sziasztok Mindenkik!

Ismét jelentkezünk innen a Zserbiközeli kanapéról, hogy ne higyjétek, hogy a kicsi cicóval megállt volna az élet.

Most egy rövid, a mai napról szóló bejegyzés olvasói lehettek.

A nap - mondhatnám, a teljes -, a szokásos alvás, kajakunyerálás, és erkélyenlógás támakörét teljes mértékig kimerítve zajlott, leszámítva a reggelimet. :)

Mindenekelőtt egy apróság. A macska szereti a tejet, és a tejtermékeket. Azt hiszem ezt az állítást nem kell bizonyítanom, elég ha a régi gyermekdalocskára ("Cirmos Cica hajj, hová lett a vaj") vagy a Kincsem és Cicó között fennálló titkos macisajt szövetségre gondolunk.

A mai nap engem is meglepetésként ért, hogy milyen érzés egy könyörgő, áhitatos, shrekkes macskaszempárral macskaszemet nézni, ha az ember (tegyük fel én) kezében egy joghurtos pohárka van, a macska (jelen esetben Zserbi) fejében meg az szerepel, hogy abban a pohárkában kajaszerűség, de mindenekelőtt ehető-finom dolog van.

Még nem értem el a hűtőtől a nappaliig - mely nagyjából 5 lépés, esetleg hat- ő már farkát remegtetve, halk miákolással igyekezett felhívni magára a figyelmet, és azt a tényt közölni velem, hogy az a valami a kezemben jó lenne, ha mihamarabb valami elérhető távolságba kerülne a bendőjével. Nos, hiába jeleztem felé, hogy az "éhenkórház" macska nem kap, sőt, a kihalás szélén lévő koldusnak sem jár könyöradomány - különösen, ha a reggeli betevője még a tálkájában kocsonyásodik.

Mikor én a reggelim végére értem, ő rájött, hogy szép szóval nem megy semmire. Egyre kétségbeesettebben pillogott, mind közelebb ült hozzám, hogy értsem az egyszerű jelekből: neki az kell.

Nos, nem kapta meg. Egyrészt én is éhes voltam, másrészt meg... Na jó. Próbálom kinevelni belőle a kunyerálást. Gondolom, és valószínűsítem, hogy kevés sikerrel, de akkor is. De amit ezek után kaptam én. Leült velem szemben, megvárta, amíg ránézek, majd jelentőségteljesen félrevonult, és egy akkora sóhajjal tért nyugovóra a hálóban, hogy azt hittem, nekem fog megszakadni a szívem, nem neki.

Mindezek után csak elvétve találkoztam vele a lakásban. Mondhatnám, hogy megharagudott, de mint észrevettem, a macskák nem haragszanak sokáig. Vacsoraidő fele, és a délutáni vásárlás előtt jött, hogy ne feledkezzek el Róla. (Átírva, hozz kaját, adj kaját. :) )

Pár perce megint az korláton csüngött a pókmacska. Tehát most éppen sértődötten fekszik a hálóban. Azt hiszem, hogy a franciaágy számára egyet jelent azzal, hogy van hova lefeküdnöm, ahol a gazdik érzékelhetik: rosszak voltak.

Egy meglepő, de örömteli dologgal szembesültem az imént itt a cicablogon. Képzeljétek, hogy egyszerre 7 látogatónk volt a számláló szerint! :) Na jó, ha ebből az egyik voltam én, akkor is 6-an olvasták - direkte vagy véletlenül, de oldalt letöltve! - Zserbó cicás történeteink közül valamelyiket. :) Erre pedig még nem volt példa, mióta sikerült belőni a látogató-számlálót. (A statisztikáinkat nem bírom nem figyelni.) Örülünk Nektek, Kedves Olvasók! :) Így hát újult lelkesedéssel vethetem bele magam ebbe a mai bejegyzésbe.

Szeretnék mesélni az elmúlt heti családi összejövetelről, Puja szocializációs kivételezéséről, az utóbbi időben szokásos éjszakai rutinról, meg majd ami még eszembe jut menet közben. (Lehet, ez így sok lesz egyszerre?)

Az előző hétvégén családi ebéd volt nálunk, összesen mintegy 11 fővel. Kíváncsisággal vegyes aggodalommal vártuk, Zsebi hogyan fogadja majd a hirtelen nagy tömeget, illetve az ismeretlen arcokat. Felvezetésnek volt némi feszültség a levegőben (készülődés, miegymás), ennek hatására kicsit Cicó is idegesebb volt. Ez főleg esténként, a lefekvés előtti haragos szaladgálásban nyilvánult meg nála. Már szombaton többen voltunk a megszokottnál - segítségünk érkezett anyum és Tündi személyében a készülődéshez, de Picó inkább örült a társaságnak, főleg a játszópajtásnak. Tündi mindig le tudja őt foglalni: volt fotózás, meg játék az egérrel, ilyesmik - és ennek köszönhetően a konyhába is ritkán tűnt fel a kíváncsi, finom ételt orrontó jószágunk. :) Vasárnap aztán megindult a vendégsereg, egymás után érkeztek a rokonok, Zsebi csak kapkodta a fejét a csengetésekre (a kapucsengő hirtelen hangjától mindig összerezzen kicsit). A kanapé mögötti rejtekhely ez alkalommal is megszűnt, ám úgy vettem észre, nem volt ebből különösebb gond. Eleinte kicsit idegesnek tűnt, de mert nem egy gyáva alak, győzött a kíváncsiság. Érdeklődve megszaglászott minden érkezőt, minden szatyrot, táskát, lábbelit... Még egy virágcsokorral is közelebbi barátságot kötött (nevezetesen rágcsálni kezdte a zöldjét), amíg az a kanapén pihent. A továbbiakban kivételesen nem őcicósága volt a középpontban, de ezt méltóságteljes nyugalommal viselte. Jött-ment, heverészett az erkélyen, szobában, zörgős zacskók tövében. Dörgölődzött a vendégekhez - de megsimogatni, na azt nem lehetett! Mondták is a rokonok, hogy milyen furcsa egy macska. De inkább csak öntudatos, szerintem. Amikor ő is akarja, akkor lehet simogatni! Utóbbi egyébként a családi összejövetelt megelőző nagyjából egy hétben elég riktán fordult elő. Vagyis inkább: kizárólagosan fordult elő, csak Apával. Az esti rutin keretein belül, ugyebár. Valamiért nekem nem recsegett, nem hagyta a simogatást, sőt, ha csak megpróbáltam közelíteni, méltatlan nyikk-nyikk és mancsos pofozkodás volt a reakció. Szociálisan diszkriminált a szentem. Hát, kicsit el is voltam keseredve: vajon a nagy Zserbó-enciklopédiában milyen szócikk vonatkozik éppen rám? Élelmező- és takarító személyzet? Netán (Süsüék után szabadon) egyszerűen csak Macskaellátó-vállalat? De mint oly sok minden, ez is időszakos volt cicónk életében, mára helyreállt a rend (és leginkább a lelki egyensúlyom). Visszakanyarodva az eredeti témához. Zsebikénk elismerésre méltóan nyugodtan viselte a sok embert, nem követelt magának külön figyelmet, csendes volt és jó cica. :) Kijárt neki a dicséret! Vacsorára megpróbálkoztunk nála egy kis házikoszttal, mondván, ha már mi ilyen finomakat ettünk, ne maradjon ki a jóból - főtt, illetve sült hús is került a tálkájába. Gondoltuk, azért ezek mégis ínyenc falatok egy macskának! Nos, ő másképpen gondolta. Szinte vádlón nézett ránk az esti va-csi felhívást követően, hogy mit tettünk a cicatálba: - hát a fincsi tasakos-szaftos husifalatok hol maradnak? ... Hm. Az úrilány. Nem kell neki a sült/főtt hús... (Mit szólnának ehhez az otthonban maradt pajtásai??) Már szinte meg-megsajnáltam "szegénykét", de az adunk neki egy kis időt, hogy átgondolja a dolgot taktika (meg a korgó macskapocak) végül evésre késztette Puját - nem hagyott egy falatot sem! Hát, azt hiszem, az elkényeztetési faktor eme szintjén ajánlatos lenne újragondolni az idevágó nevelési szempontokat...

Néhány szót a mostani időszakban kialakult alvási szokásainkról. Az esti rutin, ahogy Kedvesem bejegyzésében olvashattátok,  már adott, az éjszakai aktivitás az, ami most megváltozott. A nyugovóra térést követő apás-dörmögő és tápropogtatás után Zsebi az esetek 90%-ában kényelmesen elnyúlik valamelyik párnáján a nappaliban, esetleg a bőrszékbe kuporodik és a hely- illetve fekvőhelyzet változtatásától eltekintve, szinte nem mozdul hajnali 5 - fél 6-ig. Ilyentájt rendszerint kimegy a konyhába és tápol egy picit, azután elintézi az almon a folyó ügyeket és mondjuk, hogy jó eséllyel visszakuporodik valahová, szenderegni még egy kicsit. Ez jó, mert ha fel is ébredünk az evésre, alomkaparásra, fordulunk és vele együtt alszunk tovább. Amikor nem így tesz, akkor kizárólag valami zajos elfoglaltságot talál (ugrabugra, szőnyeghúzkodás, miákolás - ő a hajnali énekesmadarunk!); netán felmászik Apához és felébreszti, hogy "eleget aludtál, most simogass és törődj velem!"; majd akkor próbál meg visszaaludni, amikor mi már ébredünk és készülődünk. (Azok a szemrehányó tekintetek, hah!) Szerencsénkre, újabban inkább az előbbi folyamat játszódik le pirkadatkor. :) Sokáig eltarthatna még ez az időszak!

Ismét sűrűsödnek a bejegyzések a Zserbó-blogban. :) A kimaradt jó másfél hét ugyanis nem telt egészen tétlenül, komoly anyaggyűjtés folyt közben. A múlkor már tényleg ott tartottam, hogy milyen érdekességet írhatnék, ami még nem volt. Na de, majd most. :)

Először is, közeleg szeptember 13-a, amikor is évfordulót készülünk ünnepelni: éppen egy éve lesz, hogy Zserbó cicát elhoztuk a Noé Állatotthonból (katt a névre - picikénk nyilvántartása, az oldal alján pedig a felirat, ami még most is megdobogtatja a szívünket: gazdira talált). Ezen jeles alkalomból elhatároztuk, hogy felkeressük az ottmaradottakat, kedveskedve egy kis elemózsiával és legalább egy fényképpel az immár serdülő korba lépett Picóról. (Őt semmiképp nem visszük magunkkal, mert szegénykém nem nagyon bírja a hordtáskás-utazgatós gyűrődést.) A látogatás tervezgetése közepette rákattintottam a Noé honlapjára (lásd jobb oldalt, a linkblogok között), és milyen jól tettem! Ugyanis kiderült, hogy ezen a hétvégén, pontosan szeptember 13-áig zárva tartanak. Hát, akkor majd a következő hetek valamelyikében keressük fel őket... Egyébként a szombat nálunk minden héten nyílt nap, ezt ajánlom figyelmetekbe! Lehet menni nézelődni, simogatózni, kutyázni-cicázni (még egy csomó más állatot sorolhatnék)... és nagyon örülnek mindenféle ajándéknak is (a honlapon részletezni szokták, aktuálisan mire van éppen nagy szükségük).

Itthon Zsebivel megkezdtük a nagy őszi hadjáratot, főleg ami a fokozott szőrhullást és az erkélyen tölthető szabadidő csökken(t)ését illeti. Utóbbi miatt hangos méltatlankodások hallhatóak Cicó részéről, amikor is naplemente után már becsukjuk a szabadba vezető kijáratot. Ilyenkor csak ül ott az erkélyajtónál, bájosan pislog, vágyakozva tekintget és olykor-olykor felmiákol, szívet szaggatóan. Számára a kora esti hűvös levegő még nem volna akadály arra, hogy kint gubbasszon, lehetőleg minél kisebbre összegömbölyödve. Próbálkozhatnánk a cica kint - ajtó csukva variánssal, de valami különös oknál fogva, Zserbó ezt nem tartja kívánatosnak. Mi az, hogy korlátozzuk a szabad ki- és bejárást?? Neki igenis lehessen választása! Ezt úgy kell érteni, hogy amikor kint van az erkélyen, és normál esetben esze ágában sincs bejönni a szobába, akkor csak az ajtót/szúnyoghálót kell becsuknunk, és máris jelentkezik, hogy engedjetek be!! Ekkor ajtó kinyit, Cicó ímmel-ámmal besétál, éppen csak körülnéz, és határozott, büszke macskaléptekkel visszatér az erkélyre. (Ha ezt megelőzve még belülről csukjuk rá az ajtót, akkor a kijárási tilalom ellen tiltakozik.) Hmm. Kipróbáltuk, ez a folyamat a lépéseket ismételve is működik. (Macskalgoritmus!)

Nem egészen ide vág, mert ez a cica csak befelé óhajt jönni, de ha még nem láttátok volna Simon macskájának Let me in! -jét:

:) Ez a kedvencem a fehér cicós rajzfilmek közül!

Szóval, a döntés szabadsága, ebben nem ajánlatos egy bársonytalpút sem korlátozni. Kivéve, ha az ember (lánya) büntetést kénytelen kilátásban helyezni: az utóbbi pár napban sor került ilyesmire, mivel Puja olyan vehemenciával vetette magát a zümmögő préda után az erkélyen, hogy félő volt, még leugrik. Bizony, mostantól nem a nézelődős, erkély oldalára kíváncsian felkapaszkodós jelenetektől kell tartanunk, sokkal inkább a spontán és ösztönös "falnak" ugrálástól. Ilyenkor persze - nem lehet nem észrevenni a csattanást! - azonnal befelé irányítjuk az elvadult vadászt. Ebben az esetben nem is reklamál, tudja, hogy miért kellett bejönni és néha még szégyelli is magát.

Az erkélyes kukucskálás egyébként - legalábbis a fűtési szezon beálltáig - helyettesíthetőnek látszik, mivel Zsebi előszeretettel üldögél a kisszoba konvektorán (ott mindig nyitva résnyire az ablak, hogy azért legyen bent egy kis levegő) - innen jön kívülről a másutt már emlegetett cicafej az ablakban jelenség. Ma is így "várt" haza, bár arról nem szól a fáma, mióta nézelődött ott.

Kedvesem nemrégiben elkapott egy ilyen aranyos pillanatot, amikor is Picó a távozásom után lesett ki az ablakon: :)

Nos, mára ennyit, hagyok a mesélnivalókból legközelebbre is.

Üdv mindenkinek.

Kisebb megszakítás után ismét jelentkezünk. Most megpróbálok Cirmosunk szokásairól egy kis beszámolót adni, mondhatnám, hogy a bejegyzés címe valójában: Az esti rutin.

Mindenek előtt leszögezném: a macska egy fura létforma. Alapvetően kedves (kivéve, amikor le akarja tépni valamely végtagunkat a karmaival), játékos (melynek folyamán néha le akarja tépni valamely végtagunkat a karmaival, erről talán a Pótmama mesélhetne bővebben), szeretetreméltó (említettem már azt a kivételt, amikor sziszegve-fújtatva, mosómedvézve le akarja tépni valamely végtagunkat a karmaival? :) ) kis lény. Esténként, amikor mind a ketten itthon vagyunk, és végre Róla, vagyis Őfensége Első Cicufer Zserbó-Samu Úr- és Művésznőről szól a főszerep, sok kedves és édes dolgot művel. Régebben már sokszor meséltünk a vacsora-csatáról, melynek folyamán ő kér, és kap étket, vagy a fürdőzésekről, amikor is képtelenség őt szárazon kiebrudalni (vagy jelen esetben kimacsrudalni) a kádból.

Most azonban nem ezekről szeretnék megemlékezni, hanem sokkal inkább az esti, éjszakai, lefekvés környéki rutinról.

Mindenekelőtt nála az este ott kezdődik, amikor Anya elmegy zuhanyozni. Ilyenkor ugye Ő már előre beveszi magát a kádba, és némi rimánkodás, majd vízközelség következtében távozik a helységből, és a nappali felé veszi az irányt. Ekkora én már általában az ágyazás első lépését kezdem el, vagyis a lepedő ágyra helyezését. Ő ekkor szemvillanás alatt elbújik az ágy mögé, és várja, hogy az ágy hátánál megkezdjem a lepedő eligazgatását. Ekkor alattomban lecsap, és játszani kezd a kezemmel. (Miközben ezeket a sorokat írom, éppen a kézfejem harapja, hogy simogassam.) 

Miután ezzel a játékkal végeztünk, én általában kimegyek az erkélyre "levegőzni", és amikor visszatérek, és leülök a gép előtti székbe, ő az ölemben terem, egy kis recsegésre, simogatásra.

Miután Kedvesem végez a fürdőben és helyet cserélünk, a ,, Cica ül a kádban" című játék második fordulója után én is lezuhanyozhatok. Ez alatt két esélyes dolog történik. Vagy folytatódik Őszentsége imádata (Kedvesemmel az ágyban, simogatás, recsegés, vagy ahogy a címben írtam: a Doromb), vagy egy kis séta, amolyan felderítés-szerűt követ el a macska, zümik vagy játékok után kutatva.

Kicsit később az elalvás előtt jön a megőrülés Zserbi oldaláról, a szokásos fel-alá rohangászás, ugrálás, satöbbi formájában.

Majd amikor már mindenki nyugovóra tért, jön az újabb rutin: Zserbi felmászik az ágyra, egyenesen a hasamra (ehhez az kell, legalábbis megfigyeléseim szerint, hogy a hátamon feküdjek, fél lábamat felhúzva tartsam, hogy lássa, ébren vagyok; a jobb karomat a fejem fölé emelve, behajlítva kell tartanom a párnán, és rá kell néznem akkor, amikor az ágy mellett néz engem), és péket játszik (vagyis dagasztani kezdi a takarót, és addig nem nyugszik, amíg... nos, amíg... Nos. Amíg meg nem unja). Utána leheveredik a pékmesternő, és ismét jöhet a doromb. Ez tart mintegy negyed órán keresztül, vagy amíg el nem fárad a karom-kezem-vállam. Vagy el nem kezd mosakodni. Utána lemászik, és jóízű ropogtatással nassol egy kicsit (szigorúan este 10 és 11 között). Ha szerencsém van, akkor ekkorra már alszom, és csak pillanatokra ébredek fel. Ha nincs szerencsém, akkor végig kell hallgatnom, és utána jön a padló-recsegtetés, mászkálás, mosakodás. Majd lefekszik, és utána már én is alhatok egészen reggelig.

Az éjszaka folyamán általában várható még 1-1 alom menet, vagy az éjszaka elfogyasztott tejnek, vagy a hajnali nassolásnak köszönhetően. Olyankor nem örülünk. Szerencsére mostanában rendszeres, hogy csak reggel, amikor már mozgolódunk akkor mászik fel az ágyra, mondván itt az ideje, hogy imádj. :)

Sziasztok, Kedves Olvasók! :)

Rövid leszek, mint a hétvégénk volt, de csak mert nem történt sok említésre méltó.

Először is, a mi kis pótmamink (tudom, hogy kikéri majd magának, de akkor legalább kommentel), Tündi érkezett hozzánk látogatóba a dolgos-szombat délutánján. Zserbó nem lehetett elég hálás, hiszen nekünk programunk volt estére Árpival - így aznap 10 percnél többet nem volt egyedül a kis Puja. :) Bár megint előtérbe került a rosszabbik énje: játék után hugimnak vérző karomnyomok tömkelege borította a kézfejét. Cicónak be is lett ígérve egy hamarosan esedékes karomvágás! De ezúttal legalább az antiszoc morcmacs kimaradt a repertoárból. Még az új kaparófa legfelső emeletét is sikerült együtt hasznosítaniuk. :) (Oda továbbra sem megy fel magától, de felhelyezett játék után igen; esetleg akkor is, ha őt magát felrakjuk, a múltkor már egy kis mosakodást is rendezett a magaslati levegőn.)

A vasárnap nagy ide-oda fetrengéssel telt (jelzem, nem csak Zsebinél), nem győztünk betelni vele, milyen újabb és újabb pozitúrákban képes alukálni. :) Bekapcsoltunk egy kis háttérzenét, akkor Puja fogta magát és tüntetőleg kivonult az erkélyre. (Mit hallgattok ti? És miért ilyen hangerővel??) Odakint egyébként továbbra is szívesen tartózkodik, főleg, amikor már nincs olyan meleg. És itt kell, hogy megdicsérjem őt, mert az elmúlt 1 hónapban körülbelül 2 alkalommal se fordult elő, hogy "kilógott" volna az erkély oldalán. Nagyon jólnevelten üldögél/fekszik/szundikál az ablakpárkányon, a kövön, a székek valamelyikén, más esetekben jön-megy, nézelődik, bogarász. Készültek újabb erkélyes fotók is. (Próbáltam őket ide feltölteni, de a méretükből kifolyólag sehogy sem sikerült a minőség. Ezért maradok a fotóalbumos referenciáknál, klikk a következő szavak valamelyikére: Kishölgy és ásítós.)

Mostanában kicsit szemérmes a drágám, ha fényképezőgép szegeződik rá, enyhén zavarba jön, és inkább pillogva elfordul, nem néz oda. (Pedig nem szoktuk vakuval lövöldözni!) Figyelitek a mellső mancsát, ahogy kecsesen feltartja mindkét képen? :D

A hétfő délelőttöt még Tündivel töltötték kettecskén, és végre-valahára, recsegő macskája is volt a lánynak. Más egyéb blogtéma ezúttal tényleg nem történt nálunk.

Ez alkalommal Árpi legutóbbi, macskajákról és étkezési szokásainkról szóló posztját szeretném folytatni, kiegészíteni néhány dologgal.

Kezdeném a főétkezésekkel. Zserbó a reggelit és a vacsit kapja napi rendszerességgel alutasakos formájában, lehetőleg azonos reggeli illetve esti időpontokban. Ebben a kérdésben rendkívül megbízhatóan érzékeli az idő múlását, bár estefelé néha már másfél órával AZ időpontot megelőzően elfoglalja vacsiváró pozícióját. Kölyökmacskaként az is előfordult, hogy a reggeli után ácsingózva hajnali 6 órakor felmiákolt bennünket. Mostanában szépen kivárja a sorát, esetenként hangulatos, "várakozó" előadással szórakoztatva bennünket. (Erről meséltünk már néhányszor.)

Az ebéd, mint fogalom, nem sűrűn szerepel a repertoárban, lévén, hogy hétköznapokon déltájban sajnos nem tartózkodunk itthon; Zsebi ilyenkor tápos önellátásra van hitelesítve - ha nem korlátozza épp alapszintre az életfunkciókat, amíg távol vagyunk. Hétvégente előfordul, hogy ebédre megkínáljuk egy kis hazaival ("apa-anya főztje") - ő a legfőbb konyhai kritikusunk! :) Bár a tapasztalataink inkább mínuszosak a házikosztot illetően, úgy tűnik, Picó inkább a jól megszokott husifalatokhoz ragaszkodik. (Amikor kivételesen nem ezt tette, rosszul lett pl. a rakott krumplitól - jó féle, kissé csípős házikolbásszal volt ízesítve. :S) Fél éves kora környékén javasolta Viktor doktor, hogy időnként próbálkozzunk főtt zöldségekkel az alutasakos helyett, ezzel javítandó a Puja szájhigiénéjét és kicsit szélesítve a bevitt tápanyagok listáját. Zserbi kb. két alkalommal lelkesen elmajszolta a főtt krumplit és sárgarépát. Ennél több sikerélményt nem sikerült kicsikarni vega koszttal. Husiba keverve is képes kiválogatni és a tálkában hagyni a zöldséget, finoman jelezve, hogy azt egye meg, aki csinálta. Hát, végülis nem növényevő, hanem ragadozó a szentem. Még szerencse, hogy a lilatasakos kedvenc készül zöldborsós- ill. sárgarépás-elegy formájában is, azt szaftostól-mindenestül beporszívózza. Néha 2 körben, néha 3-ban, de az adag jó eséllyel hibátlanul elfogy. És ahogy Árpi említette, a Supreme kivitel változatlanul a top-kategória nálunk, igaz, hogy ezt nem is rendszeresen, csak kivételes és kiérdemelt esetekben kapja.

A sárga tasakos korábban a nagy kedvencnek számított - talán túl gyakran került a tálkába (bár vegyes ízesítésben), talán csak ráunt - mostanában már a második helyre szorult. A jó hír viszont, hogy a cicaboltban felfedeztük 4 darab tasakot tartalmazó egységcsomagban (ez a lila leggyakoribb kiszerelése is), vegyes husifalatokat tartalmazva, ami főleg költséghatékonysági szempontokból üdvös - nem feltétlenül a macsnak, persze. :)

Kedves említette, hogy próbálkoztunk Cicónál mindenféle konzervekkel is, kevés sikerrel. Ezeknek valahogy az állaguk is fura, pépes, és a kiszerelés folytán nem egy adagban fogyasztandók. Picó nem igazán értékelte a többedszerre kinyitott, már nem elég hideg/meleg/friss/illatos ételt. Egy megoldás azért maradt, hogy az alutasakos (ízeket tekintve azért nem jellemző!) egyhangúságba egy kis változatosságot csempésszünk: kapható néhány műanyag-tálcás, egyszeri adagot tartalmazó pépes hami is.

Az alutasakosok közötti időben Picónk tápos csibeként üzemel. Van egy külön tálkánk a száraztápnak - gondosan a vizes edényke mellé helyezve. Ez a tál egy sosem kifogyó terülj-asztalkának számít, persze, gondosan ügyelve a mennyiségre - a testalkatához, korához és a napi alutasakosok számához mérten. Ez az önellátás addig működik hatékonyan, amíg a cica napközben (Zserbó esetében inkább éjszaka) többször, kis adagokat fogyaszt. Az unalmukban evő szőrösöknél (és szőrteleneknél) vigyázni kell, nehogy elhízzanak. De az általánosan elmondható, hogy ha még naphosszat előtte is van az étel, egy kiegyensúlyozott cica nem fog többet majszolni az aktuális beviteli szükségleténél. Azt hallottuk valahol, hogy érdemes a szárazeledel+alutasakos kombinációnál az egyik ételnél a márkát előnyben részesíteni - ez esetben a másik fogás lehet kevésbé "minőségi". Hát, szárazból is sokat kipróbáltunk, főleg, amíg a junior változatokon éltünk. A kialakult szokás itt is a lila márka felé tendál, abból is szinte bármelyik ízesítés jöhet. (Igyekszünk itt is fenntartani a változatosságot.) A következő bespájzolt táp viszont Semmicicó gyártmány, ezzel most fogunk először próbálkozni. A ropogtatnivalók között felvonultatunk még kiegészítőket is (hogy, hogy nem, ezek is lila dobozosak), úgy mint a szőrlabda-kiürülést elősegítő falatkák, a fogak épségét biztosító érdekes alakú rágcsák (mi csak batman-nek hívjuk őket - úgy néznek ki, mint a hívójel!) és a fincsi jutalomfalatkák.

Zárásképpen annyit tennék még mindehhez hozzá, hogy Zsebi babánk, aki immáron 1 éve lesz a saját bejáratú háziciciánk, nos, az állatotthonban nem számított válogatósnak. Ott az állatok olyan márkájú, kiszerelésű stb. ételt kapnak, amilyen adomány éppen az otthon birtokába jut, tehát nincsenek hozzászoktatva márkához, ételhez. A kényeskedés, ezt-azt nem megevés, azt kell mondjam, már nevelési kérdés volt, illetve jószívű szülői rá(-nem-)hatásunk ékes bizonyítékává lett. Ja, és színes macskamárkák ide vagy oda: a macisajt továbbra is mindent visz!!

Sziasztok!

A tegnapi irományomat - hogy, hogy nem - lenyelte az rss, vagy csak a Facebook nem tudta áttölteni, mindenesetre ellenőriztem, hogy ugye, itt azért élesítve/látszik... (Igen.) :) A posztokat oda, a saját "jegyzettömbömbe" is töltöm át, hátha még több olvasóhoz eljutnak így Zserbó Cica mindennapjai.

Túl vagyunk egy kissé szeszélyes estén (futkosás, hiszti, hagyjatoooók!) és zaklatott éjszakán. Éjfél körül egy emberként ugrottunk fel Kedvessel, ki-ki a saját álmából felverve, mivel Cinyó valamire vadászott, és hirtelen ért minket a nagy csattanással történő padlót fogás. Grrr... Néhányszor még ébresztett bennünket hasonló mutatvánnyal, kivétlesen aktív volt - egészen reggelig. Apa ma itthon maradt vele (a home office gyönyörűségei, ahh!), aminek Zsebi nem tulajdonított különösebb jelentőséget, lévén, hogy a kanapé mögé beszuszakolódva aludt egész délelőtt és kora délután. Na igen, valamikor neki is pihennie kell. Hm...

Még reggel, a nagy munkába készülődés közepette vittem ki Zserbónak egy kis pancsoló-vizet az erkélyre. A sárga ovális kiskádjába szokott kapni éppen annyit, hogy kényelmesen bele tudjon mászni, ha arra szottyanna a kedve (eddig még nem szottyant), vagy akár ihasson is belőle (erőltetném ezt a dolgot, mert hát nagyon keveset iszik - bár ahogy olvastam, ez már csak ilyen általános macskaszokás). Nos, ez alkalommal ivás nem volt, viszont hamarosan arra lettem figyelmes, hogy a két mellső lábával, gyakorlatilag fél testhosszal a vízben álldogál, fröcsköl, játszik. :) Igazán pancsolt végre! Az ivászatra visszatérve, egy kis érdekesség (amit a jobbra hivatkozott linkek közül a lila oldalon olvastam): a macskák folyadékháztartása (mint a szervezetükben oly sok más is) "nagyon kiélezett, azt is mondhatnánk, hogy a szervezetükben mindig éppen csak annyi folyadék van, amennyire a sejteknek aktuálisan szüksége van. Se több, se kevesebb." Ennek a folyadéknak a jelentős hányada a húsokból, konzervekből ered, tehát amelyik cica kielégítően táplálkozik ilyesmit (és nemcsak száraztápot majszol), annak nincs is nagyon szüksége egyéb folyadékbevitelre. Más kérdés, hogy az egész életen át tartó alig-ivás milyen ebből fakadó betegségekhez vezethet az idősebb macskáknál. Mindenesetre, mi résen vagyunk. Pancsivíz, itatótálkák a lakás különböző pontjain, egy kis víz a kádban, hátha... És ami eddig bejött, az a korábban már emlegetett macskatej - ebből éjszakánként mindig elfogy a kiporciózott adag. 

A kaparófa-témában örömmel jelenthetem, hogy előrelépést tapasztaltunk. Estére már úgy tűnt, Picó megszokta az új "szerszám" jelenlétét, ezért a régit eltettük a kisszobába. Kisvártatva arra lettünk figyelmesek, hogy a kék csíkoson kaparászik, sőt egész kis előadást tartott nekünk: csavarodás, madzagra vetődés; esetleg kaparás és madzagolás együttesen. :) A kaparófa tetejét (ami eddig ugye nem volt), az emeletet eddig annyiban sikerült bevonni a játékba, hogy a szürke plüss egérkét (újra előkerült, bizony!) ráhelyezve már felugrott érte, mellső lábacskáival támaszkodva - de a feljebblendülés még várat magára.

Tényleg, nem is említettem még a macskafű-tartás járulékos hasznait (2 in 1). Nevezetesen, hogy a kis 18x12-es műanyag edénykébe szórt, fűrészporba kevert fűmag csírázást követően azonnal magához vonzza a muslicákat (Bélákat, ahogy mi nevezzük őket). Nagyjából kéthetente növesztünk új zöldséget, ennyi ideig bírja adott körülmények között egy tálca takarmányfű. Zsebi akkor szokta megkapni az új edénykét, amikor a fűszálak már elég nagyok, "szélesek" és rághatóak (kb. 3-4 nappal az első belocsolást követően). Gyakorta üldögel a tálka mellett, rágcsál, néha egy-egy falat rendes kaja után is szalad egy kis gyomorbántalom-enyhítésért. Minden más esetben, amikor "cica ül a fűben", na, olyankor Bélára vadászik. :) Ez azért nehezített akció, hiszen a gyümölcslegyecske, ugye, kisebb is, fürgébb is, mint a nagy zümmögők. Cinyó nem is arat velük akkora sikereket, de kitartó vadász. :) Többen kérdezték már tőlem, hogy mellesleg miért van szükség erre a takarmányfűre. Ez segít a cicáknak a gyomrukban esetlegesen kialakuló szőrcsomók eltávolításában. Bár Cicónktól még nem láttunk ilyen labda-kiköpést, ez nem jelenti azt, hogy a későbbiekben sem fordulhat elő, mégha rövid szőrű is a kis Puja (a szőr nagyrészt mosakodás közben kerül a gyomrukba). A kijárós cicák könnyen kielégítik a zöldség iránti igényüket, ő, mivel az erkély még nem gyeptéglás, tálkából legel. Muslicavadász bárányka! :)

Az elmúlt 2 nap tartogatott számunkra mesélnivalót, ezért nem kellett nagyon gondolkodnom, hogy miről is fogok ma bejegyzést írni. Kezdeném a tegnapi újdonságokkal. Erősen aktuális volt már, hogy utánpótoljuk a cicaalmot, ezért Kedvesemmel munka után nyakunkba vettük Óbudát, na meg a gurulós terepjárónkat (kölcsönbe van, néniknél látni ilyet bevásárlásból jövet). Mentünk "A Cicaboltba", ahol természetesen minden kellék, eledel, kütyü, segédeszköz kapható a házikedvencek számára. Cicó spéci, folyékony ingerre csomósodó almot használ, aminek még az illata(?) is tűrhető, Zsebi legalább is elégedett vele. Mindezt pedig csekély 20 literes kivitelben, és ez aztán tényleg csak abban a boltban kapható, onnan pedig haza is kell valahogy hozni. Ezért vittük a kerekes bevásárlószatyrot, szegény Kedves így is megizzadt a pakkal lépcsőnek felfelé. És ha már "A Boltban" voltunk, nem álltuk meg, hogy Zserbinek mást is vegyünk. Nevezetesen egy kis élelmezési utánpótlást, új száraztápos etetőtálkát (az eredetit egy esti vadulás alkalmával nemcsak kiborította, de el is repedt a kerámia) és egy új kaparófát. Utóbbiból a régi kissé megviselt már, jó pár hete tervezzük a cseréjét, most végre megvalósult. A szemléltetés kedvéért íme a bútorvédő eszközök:

Kaparófa, old one

Ugye?! Zsebi kezdettől fogva előszeretettel használta karomélesítésre, hozzádörzsizésre, rácsavarodásra..., és a néhai madzagon csörgős labdával való játékra. (Eredeti formájában a 2008.09.16-i Az első hétvége posztban látható.) Egy szavunk nem lehet Pujára - a hasznos eszköznek hála, szekérnyek, asztalok, hasonlók nem estek áldozatul karomélesítésnek. Ámde, ennek már annyi...

Kaparófa, brand new

Emeletes, csavarozott-vastag "madzagos", igazi felnőttcica-bútor. :) Nagyon odáig vagyunk érte Kedvessel. Kár, hogy Zserbó még nem annyira. (Na jó, kinek is hoztuk?) Birtokba vette ugyan, amint összeszereltetett, megszaglászta, hozzádörzsizett, azután messziről elkerülte. Hmm... A legkülönfélébb módokon próbáltuk rávenni, hogy "használja". (Részemről kaparásztam neki az oszlopot, mutogattam a tetejét, birizgáltam a kötelet...) Semmi reakció. Gondoltam, hátha az zavarja, hogy a másik, jól megszokott darab hirtelen kikerült a képből, ez mégiscsak egy szokatlan, új dolog – nosza, némi szülői egyet-nem-értést követően, visszahoztuk a régi kaparófát is, odatettük a másik mellé (Cinyó: "Nekem kettőőő vaan!!") Mostanra mondjuk már megszokta az új jövevényt, időnként kerülgeti. Reggel még egy oszlopra-csavarodást is bemutatott rajta. A napközbeni ide irányuló aktivitásáról sajnos nem tudok nyilatkozni (bár találtam egy egész, kaparászásból eredő kötélszálat a kék talapzaton :) ), de valami azt súgja, csak idő kérdése. Majd ha már nem lesz az egésznek műanyagban-volt szaga... Ja, és ha majd az emeletet is használja rajta?? Akkor azt hiszem, a magasabb polcokról is el kell pakolnunk a törékeny dolgokat.

A cím másik fele egy ma reggeli történésre kíván utalni. Persze, csak képletesen. Történt ugyanis, hogy álmosan kortyolgattuk Árpival a kávénkat kint a nappaliban, amikor Picó megjelent és útjára indította a szokásos ige-reggeli várós előadást. Ma reggel minden eddiginél többet beszélgetett, miákolt nekünk (de ezeket a hangokat csukott szájjal adja, tehát nem is igazi miák). Eleinte elégedetten hempergőzött, nyújtózkodott a szőnyegen. Ezután jelentőségteljesen hasra feküdt, összes mancsát behúzva és kedvesen, de meglehetősen mereven nézni kezdett hol egyikünket, hol másikunkat. (Ha visszanéztünk, még egy-egy szeretetteljes hunyorgást is kaptunk.) - Mi van, Zsebike? Mit szeretnél? ... - A válasz a szokásos csukott szájjal nyaúzva, de folyamatosan érkezett. Hallottunk belőle "semmi"-t, "eztmegazt", de még egy jól irányzott "hejhóó!"-t is! :D Ezen persze jót kacagtunk. Törpe-macs! :)) Még hogy "hejhó!!" :)

Nem direkte kiszúrásból futtattuk vele a köröket, ne higyjétek. Általában ugyanabban az időpontban kapja az alutasakost minden nap, mert hát, fő a rendszeresség. És még nem volt itt a re-ge-li idő. Picinyó egy idő után - alkalmi lustaságát szemléltetve - "radírozni" kezdett a szőnyegen: ez az a helyváltoztatási forma, amikor úgy közlekedik, mint egy amőba. Hogy teljes legyen a képzavar, ez imígyen néz ki: (ál?)lábat kinyújt, körömmel kapaszkodik, testet kicsavar, valamelyest odébb húzódzkodik... és aztán újra. Ezt mutatta be most is, miközben olyan fejet vágott, mint aki már egy hete se nem evett, se nem ivott, és oly keservesen nyikkantgatott-könyörgött, hogy szinte már meggyőzött minket: a kipusztulás szélén leledzik őkelme, és ő, mint faj fennmaradásának érdekében nem és nem tehetünk mást, mint hogy megetetjük. (Szegény szerencsétlen macs, csak félig volt a száraztápos edényke ezen a reggelen.) :) Jót nevettünk ezen a mókán is. Hamarost aztán megkapta a megérdemelt (megszolgált?) lila-tasakost - jól indult a nap.