Egy meglepő, de örömteli dologgal szembesültem az imént itt a cicablogon. Képzeljétek, hogy egyszerre 7 látogatónk volt a számláló szerint! :) Na jó, ha ebből az egyik voltam én, akkor is 6-an olvasták - direkte vagy véletlenül, de oldalt letöltve! - Zserbó cicás történeteink közül valamelyiket. :) Erre pedig még nem volt példa, mióta sikerült belőni a látogató-számlálót. (A statisztikáinkat nem bírom nem figyelni.) Örülünk Nektek, Kedves Olvasók! :) Így hát újult lelkesedéssel vethetem bele magam ebbe a mai bejegyzésbe.

Szeretnék mesélni az elmúlt heti családi összejövetelről, Puja szocializációs kivételezéséről, az utóbbi időben szokásos éjszakai rutinról, meg majd ami még eszembe jut menet közben. (Lehet, ez így sok lesz egyszerre?)

Az előző hétvégén családi ebéd volt nálunk, összesen mintegy 11 fővel. Kíváncsisággal vegyes aggodalommal vártuk, Zsebi hogyan fogadja majd a hirtelen nagy tömeget, illetve az ismeretlen arcokat. Felvezetésnek volt némi feszültség a levegőben (készülődés, miegymás), ennek hatására kicsit Cicó is idegesebb volt. Ez főleg esténként, a lefekvés előtti haragos szaladgálásban nyilvánult meg nála. Már szombaton többen voltunk a megszokottnál - segítségünk érkezett anyum és Tündi személyében a készülődéshez, de Picó inkább örült a társaságnak, főleg a játszópajtásnak. Tündi mindig le tudja őt foglalni: volt fotózás, meg játék az egérrel, ilyesmik - és ennek köszönhetően a konyhába is ritkán tűnt fel a kíváncsi, finom ételt orrontó jószágunk. :) Vasárnap aztán megindult a vendégsereg, egymás után érkeztek a rokonok, Zsebi csak kapkodta a fejét a csengetésekre (a kapucsengő hirtelen hangjától mindig összerezzen kicsit). A kanapé mögötti rejtekhely ez alkalommal is megszűnt, ám úgy vettem észre, nem volt ebből különösebb gond. Eleinte kicsit idegesnek tűnt, de mert nem egy gyáva alak, győzött a kíváncsiság. Érdeklődve megszaglászott minden érkezőt, minden szatyrot, táskát, lábbelit... Még egy virágcsokorral is közelebbi barátságot kötött (nevezetesen rágcsálni kezdte a zöldjét), amíg az a kanapén pihent. A továbbiakban kivételesen nem őcicósága volt a középpontban, de ezt méltóságteljes nyugalommal viselte. Jött-ment, heverészett az erkélyen, szobában, zörgős zacskók tövében. Dörgölődzött a vendégekhez - de megsimogatni, na azt nem lehetett! Mondták is a rokonok, hogy milyen furcsa egy macska. De inkább csak öntudatos, szerintem. Amikor ő is akarja, akkor lehet simogatni! Utóbbi egyébként a családi összejövetelt megelőző nagyjából egy hétben elég riktán fordult elő. Vagyis inkább: kizárólagosan fordult elő, csak Apával. Az esti rutin keretein belül, ugyebár. Valamiért nekem nem recsegett, nem hagyta a simogatást, sőt, ha csak megpróbáltam közelíteni, méltatlan nyikk-nyikk és mancsos pofozkodás volt a reakció. Szociálisan diszkriminált a szentem. Hát, kicsit el is voltam keseredve: vajon a nagy Zserbó-enciklopédiában milyen szócikk vonatkozik éppen rám? Élelmező- és takarító személyzet? Netán (Süsüék után szabadon) egyszerűen csak Macskaellátó-vállalat? De mint oly sok minden, ez is időszakos volt cicónk életében, mára helyreállt a rend (és leginkább a lelki egyensúlyom). Visszakanyarodva az eredeti témához. Zsebikénk elismerésre méltóan nyugodtan viselte a sok embert, nem követelt magának külön figyelmet, csendes volt és jó cica. :) Kijárt neki a dicséret! Vacsorára megpróbálkoztunk nála egy kis házikoszttal, mondván, ha már mi ilyen finomakat ettünk, ne maradjon ki a jóból - főtt, illetve sült hús is került a tálkájába. Gondoltuk, azért ezek mégis ínyenc falatok egy macskának! Nos, ő másképpen gondolta. Szinte vádlón nézett ránk az esti va-csi felhívást követően, hogy mit tettünk a cicatálba: - hát a fincsi tasakos-szaftos husifalatok hol maradnak? ... Hm. Az úrilány. Nem kell neki a sült/főtt hús... (Mit szólnának ehhez az otthonban maradt pajtásai??) Már szinte meg-megsajnáltam "szegénykét", de az adunk neki egy kis időt, hogy átgondolja a dolgot taktika (meg a korgó macskapocak) végül evésre késztette Puját - nem hagyott egy falatot sem! Hát, azt hiszem, az elkényeztetési faktor eme szintjén ajánlatos lenne újragondolni az idevágó nevelési szempontokat...

Néhány szót a mostani időszakban kialakult alvási szokásainkról. Az esti rutin, ahogy Kedvesem bejegyzésében olvashattátok,  már adott, az éjszakai aktivitás az, ami most megváltozott. A nyugovóra térést követő apás-dörmögő és tápropogtatás után Zsebi az esetek 90%-ában kényelmesen elnyúlik valamelyik párnáján a nappaliban, esetleg a bőrszékbe kuporodik és a hely- illetve fekvőhelyzet változtatásától eltekintve, szinte nem mozdul hajnali 5 - fél 6-ig. Ilyentájt rendszerint kimegy a konyhába és tápol egy picit, azután elintézi az almon a folyó ügyeket és mondjuk, hogy jó eséllyel visszakuporodik valahová, szenderegni még egy kicsit. Ez jó, mert ha fel is ébredünk az evésre, alomkaparásra, fordulunk és vele együtt alszunk tovább. Amikor nem így tesz, akkor kizárólag valami zajos elfoglaltságot talál (ugrabugra, szőnyeghúzkodás, miákolás - ő a hajnali énekesmadarunk!); netán felmászik Apához és felébreszti, hogy "eleget aludtál, most simogass és törődj velem!"; majd akkor próbál meg visszaaludni, amikor mi már ébredünk és készülődünk. (Azok a szemrehányó tekintetek, hah!) Szerencsénkre, újabban inkább az előbbi folyamat játszódik le pirkadatkor. :) Sokáig eltarthatna még ez az időszak!