...elmesélném, mi újság a nyolclábú macskahonban. :) Sok papír nem lenne tele vele nyomtatásban, az biztos. Élünk és virulunk, reggelenként egymás óvó tekintetére bízzuk a lányokat, munka után hazaérünk és megdicsérjük őket, mert mindenkinek megvan még az összes füle, lába. Tegnap este nagyon vártuk már haza apát, és amikor jött fel a lépcsőházban, Zsebike itt szurikátázott a nappaliban, Mazsi meg a bejárati ajtóhoz dörgölőzött szerelmetesen. Felkaptam a picúrt, hogy mégis, legalább az ajtót ki lehessen nyitni tőle, üdvözöltem Kedvest, és lenézve láttuk, hogy Zsebi, tőle igen szokatlanul, örömében kisétált mellettünk és már a lépcsőházban szaglálódott. (Nem szokta átlépni a küszöböt sem, tudja jól, hogy idebent van az ő birodalma.) Apa kommentje ezt látva:
– Megnézte, hol voltam ilyen sokáig! :)
Szépen csordogálnak a napok a megszokott kis medrükben. Mazsi 1 éves létére cseppet sem komolyodott, az időszakos agybaj újra és újra előjön nála (száguldozás a lakásban), ezt már hasznosítja is, mivel rájött, hogy ha ilyenkor nekiszalad a szúnyoghálónak, az bizony utat nyit előtte az erkélyre. Sokat levegőznek kint egyébként, de szürkületkor már ill. célzott – de ettől még tilos – párkányra-ugrabugra esetén azért be kell jönniük.
Mazska épp az aktuális szemcseppentős és -kenegetős törődést szenvedi el naponta kétszer, amit természetesen mindig jutalomfalat kísér. Ezt meg Zsebi figyelte ki, és amint a pislogó kispöcökkel a konyha felé masírozunk, ő is megjelenik, és ha már ott van, persze hogy jut neki is a sajtos finomságból.
Aztán, az éjszakák. Mindig utólag veszem észre, hogy túl vagyunk egy jó kis nyugis időszakon, amikor a lányok jóformán velünk együtt átalusszák a sötétet, vagy legalább is nagyon csendben vannak reggelig. Mazsi gyakorta trónol ilyenkor a takarómon és egy-két dorombolós-megébredéstől eltekintve békén hagy bennünket. (A nehezék miatti takaróval/-ért küzdés igazán semmiségnek számít.) Szóval, amikor ez az időszak van, az olyan természetes a gazdiknak. Amikor meg nem, nos akkor jön mindig a panaszáradat és mélyülnek a barázdák (= a zévgyűrűk) a szemünk alatt. Gondolhatjátok, hogy ez most is miért jutott megint eszembe...
Vadászat. Ez újabban igen sarkalatos pont. Mazsinál nem, nála a megszokott mederben zajlik: seperc leteríti és elmajszolja a zsákmányt. Zserbó viszont rászokott a körülményes és hangos felvezetésre. Amikor észrevesz valami röpülős nemodavalót, máris jelzi és valami eszméletlen hisztériát hangoskodást rendez, ha nem ugrik valamelyikünk (magassági-mélységi kérdéseket is figyelembe véve inkább apa!) azonnal, és segít a prédának lejjebb jönni. Ez a segélykérős vadászat már olyan tökélyre van fejlesztve, hogy jóformán az elérhető rovarokat sem cserkészi be, csak szól, hogy kérem szépen, nyikknyikk helyzet áll fenn és kényelmesen elnyúlva pislog arrafelé, különösen aktív részvétel esetén talán a fejével is int abba az irányba... (Még hogy el van kényeztetve, badarság!)
Aztán... a pisitámadás után összegyűjtött cicabútorokat szépen lassan visszatesszük majd a helyükre, Zserbó kosárkája már kb. 1 hete ott van és még szárazon megúszta, pedig a nagylány feküdt is benne azóta (így a szagtalanító is – amivel a cuccot átmostam –megmérettetett).
Ennyi jutott eszembe így hirtelen. Kellemes napokat és mihamarabb hétvégét kívánunk mindenkinek!