A macskák nem társas lények. Ezt sokan, sok helyen írják, és én ezzel nem is vitatkoznék. Mégis, az elmúlt pár napban azon gondolkodtam, hogy vajon mivel is mérhető, miből is látható a macskák szeretete és ragaszkodása felénk. Jelen esetben ugye itt vagyok én, a sok-sok éven keresztül boldog és nyugodt kutyatulajdonos, aki az utóbbi időben macskatartásra adta a fejét.
És adva van 2 egész darab macska a környezetemben, akiknek a szeretete talán egyértelmű, talán nem.
Kis listát csináltam magamban arról, hogy a macskáink mivel, és hogyan is mutatják ki odaadásukat, és feltétlen imádatukat felénk. Őszinte leszek, néha kétségek között vagyok ezekkel a jelekkel kapcsolatban.
Mert ugye, mindenekelőtt ott van a  dorombolás, és a dörgölődzés. Nos, ezt gyakran és kiadósan kapjuk, ami szívet melengető, ám utólag elég gyakran összekapcsolható: A) Éhes vagyok! B) Oda akarok menni! C) Szeretnék valamit! D) Akarom, add nekem! kérdéskörök bármelyikével, vagy akár minddel egyszerre.
Aztán az ölben elalvás. Mindenki ismeri azt a Murpy idézetet, mely szerint abban a pillanatban, ahogy macskád végre elhelyezkedik az öledben, neked azonnal ki kell menned a mosdóba. Nos, ez talán már valóban az igazi szeretet jele. Cicánk feltétlen bizalma, és nyugalma. Amit csak velünk oszt, illetve oszthat meg. Számomra a lágy ”terror” egyik legédesebb pillanata, amikor Zserbi fél 11, 11 magasságában tiszteletét teszi a hasamon éjszaka, és szeretete jeléül végighever rajtam a potom 4 kilójával. Majd csendben álomba dorombolja magát, és minden mozdulatomat, amivel nem simogatom, személye elleni támadásnak véve szúrós pillantásokkal jutalmazza. Vagy Mazsi, aki hajnalonta Kedvesemet ébresztgeti a szeretet túláradó puszijaival, esetleg édesen kisajátítja a takarót, mutatva: "Veled a legjobb!!"
Szerintem mégis inkább a játék az, ami megmutatja, hogy mennyire jól érzi magát a két macska velünk. És itt kapcsolódik be a cím második fele a történetbe. Jelen pillanatban csak a jobb kézfejemen mintegy 17 karmolt–harapott, apró seb található, fennen hirdetve: Szeret a macskám!
Igen. Szeret, hiszen vajon mi másnak lenne köszönhető az a féktelen játékos kedv, amelyben tudva, hogy nyugodtan, karmát kieresztve átkarolhatja a karomat, rúgdoshatja páros lábbal az ujjaimat, és haraphatja a tenyerem élét, úgy sem lesz semmi baja. Vagy amikor játékos kedvében puszta szórakozásból harapdálni kezdi a lábam ujját, esetleg a bizalom jegyében a legszűkebb kis résekbe pofozgatja a bizbaszait, mert anya-apa majd kiszedi. És mikor visszakapta (bár a lakás másik végébe letéve), szájában, emelt fővel hurcolva odaviszi a szekrény/konvektor/hűtőgép/újságtartó/mittoménmi mellé, és egy mozdulattal eltünteti az általa elérhetetlen messzeségbe. Majd néz ránk: "Szeretlek! Szedd ki nekem onnan...”
Mindent összevetve. A macskáink szeretnek minket. De ahhoz, hogy ezt ne felejtsük el, bizony néha-néha rengeteg türelem és kitartás szükséges.