Üdvözlet Mindenkinek.

Ma délután abban a szerencsében volt részem, amiben ritkán lehet általában. Mivel Kedves jelen pillanatban agresszív túlóra-hegyekkel küszködik, úgy alakult, hogy én értem haza előbb, s így saját szememmel láthattam végre azt, amikor Zsebpiszok (Zserbi) a hosszú, számára unalmas nap vége felé csak várja, és várja, és várja, hogy a gazdik hazatérjenek.

Egy alapvető tévhit dőlt meg ma bennem, miszerint a macskák nem örülnek úgy az embernek, mint a kutyák.

Ma reggel szokás szerint elindultam, és fél hat felé (tehát majdnem 10 órás tévollét után) hazatértem. Már a lépcsőházban hallottam, ahogy Zsebike lelkesen nyikkantgat, és vár haza. Majdnem annyira izgatott volt a hangja, mintha egy nagy, kétlábonjáró macskavacsora lennék, amit Csak Neki szervíroznak éppen, többnapos koplalás után.

Zsebibaba szinte be sem engedett az ajtón, úgy tekergett a lábam körül halkan, ám határozottan dorombolva. Amikor végre sikerült becsuknom magam mögött az ajtót, belekezdett a panaszáradatba. Miszerint. Unatkozott, kesőn jöttem, mi tartott eddig, éhes vagyok, wc-re kell mennem, miért jöttél ennyire későn. Legalabbis azt hiszem, ilyeneket dörmögött nekem. Ezek után lelkesen kifejezésre juttatta, hogy most, hogy itthon vagyok, mennyire örül, vagyis mániákusan hozzádörgölte a fejét mindenhez, ami erre egy kicsit is alkalmasnak tetszett számára. Kapott belőle a kaparófa, az ajtókeret, a cipősszekrény, a tv-s szekrény, a kanapé, a lábam, a papucsom... Nagyjából minden, ami a nappaliban, az előszobában, vagy a környékén volt található. A fellelkesülést folytatván simogatást kért, amit majd 5 percen keresztül hagyott is. Ez nála nagy szó.

Miután elengedett, gyorsan kiment oda, ahova a macskák gyalog mennek, és azóta itt fekszik  mellettem, az ajtót bámulván, mivel tudja, hogy Kedves nélkül még nem teljes a létszám.

Remélem Egyetlenem is kap a túláradó cicaszeretetből.