Ott fejeztem be (és hagytam meg 4 napra vázlat-üzemmódban...), hogy hétfő estére Zserbó rendbejött, reggel csak valami múló rosszullét okozott egy kis fennakadást nálunk. (Hiába, a hétfő reggelek már csak ilyenek egy macska életében.)

Egyetértünk, mi (a mamuszokat is beleértve) sem kedveljük különösebben a hét első napjának reggelét.

A keddi ébredés újabb meglepetést tartogatott számunkra, de ez már nem mondható kellemetlennek. Történt ugyanis, hogy Zsebike felfedezte magának a behajtott ajtó rejtelmeit. Nevezetesen, hogy ha befér a mancsa az ajtó alá/mellé, akkor azt bizony ki is tudja nyitni. A felfedezés apropója volt, hogy Tündi nálunk aludt és behajtottuk a háló ajtaját, fel ne ébredjen a mi kora reggeli jövés-menésünkre. Cicónak azonban nem volt ínyére, hogy valamelyest korlátoztuk a járőrözést a lakásban. Az ajtóhoz settenkedett és némi ügyetlenkedés, kaparászás, valamint egy macskafej hiábavaló befelé szuszakolása után a mancsával próbálkozott - az ajtó mellett éppen befért a tappancsa. Egy kis húzás kifelé - az ajtót tartó párna odébblökésével egybekötve - és hopp! Puja már bent is volt Tündinél. Szerencsére, nem ébresztette fel a lányt, csak elégedetten tett egy kört a hálóban. Hmm. Kezünkben a reggeli bögre kávéval konstatáltuk, hogy eddig ilyen még nem volt. Jövő héten a kilincset kezdi el használni?? Azóta pedig egyetlen behajtott ajtó sincs biztonságban, ezzel már nem tudjuk Zsebit kívül tartani egyik szobából sem. Sőt, mivel a mosdó kilincse nem szuperál rendesen, mostmár oda kell arra is figyelni, hogy rendesen, erőből behúzzuk az ajtót - ellenkező esetben úgy járunk, mint Tündi: nem kis meglepetésére ugyanis Puja a mancsolós technikával meglátogatta őt odabent... A kilincsre zárt nyílászáróval egyelőre nem tud még mit kezdeni, de ha valahová be szeretne jutni őmacskasága, azért annak harsányan és akaratosan képes hangot adni. Valamiért újabban nem tetszik neki az a sok zárt ajtó. Az erkélynél történő hangoskodással egybekötött kiakarokmenni! már nem megy újdonságszámba (ha szép az idő, pár percre még zöld utat is kap, kimehet apával bagózni), a bejárati ajtónál ágaskodás viszont csak a napokban kezdődött. Gondoltunk arra, hogy talán a lézeres piros pöttyöt keresi - mivel játék közben nem egyszer irányítottuk őt oda a kulcstartóval. Mi másért nyüszögne ott, hiszen ha mindketten (Tündivel hárman!) itthon vagyunk, érkezőt nem várhat (azt amúgy sem ebben a formában teszi), és a kinti (lépcsőházi) világ, mint olyan, legfeljebb a hordozóból ismerős számára - talán csak egyszer lógott ki oda, még újdonsült kedvenc korában. Akaratos kisasszony mindenesetre miákolva jelzi nekünk, hogy mit is AKAR, más kérdés, hogy nem mindig (mindig nem?) lehet az, amit ő elgondol. De beszél hozzánk, egyre többet és egyre kifejezőbben (tetszik-nem tetszik, ez a két fő szempont). :)

Ami a nemtetszést illeti, nagyjából két ilyen éjszakát tudnék kiemelni a héten, amikor is Picó nem bírt magával, de leginkább nem hagyott minket aludni. Egyik alkalommal még nem volt nagyon késő, olyan 22:45 tájban, de mi már lepihentünk Kedvessel. Ekkor döntött úgy a bársonytalpú, hogy mindent megtépáz, ami az útjába kerül és mellesleg fel és le fog szaladgálni a lakásban. Persze, mindketten felébredtünk rá, kissé morcosan. Mentem ki az előszobába, erre olyan lendülettel rohant el mellettem, majd' feldöntött. Eltéve ezt az ébresztőt az elintézett dolgok közé, Zsebi fogta magát, összegömbölyödött a párnáján és édesen elaludt - mi meg, csináljunk, amit akarunk! (Köszi...) A másik eset, egy kis alom-mizéria egy következő, fejfájós hajnalban történt, de nem örültünk annyira ennek sem. Azért álljon itt egy kis pozitívum is: ha nincs rajta épp a hoppáré, Cicó nagyon rendesen kivárja, hogy valamelyikünk felébredjen reggelente és elinduljon kávét készíteni. Addig ő is szendereg, nézelődik, de legalábbis csendben van és csak az első mozgolódáskor szegődik a nyomunkba, dörgöl és örömteli nyau-kat hallat. Ilyenkor talán egy kis simogatás is megengedett. :)

Csütörtök éjjel én aludtam Tündinél, a megszokott rend tehát némileg borult cicusunk számára. Másnap reggel hazaérkezvén félig érdeklődően, félig meglepve nézett rám: most kell hazajönni?? Aztán a szokásos reggeli munkába készülődésünket látva tüntetőleg keresztbe feküdt a bejáratnál: innen nem mentek ki! Mókás volt, főleg, mert tisztára az erkélyajtónál elhelyezett "szigeteléskiegészítő", hosszú, "hengerpárna" tigrisre emlékeztetett ebben a pózban. :)

Péntek estére pedig jutott nekünk egy darab vadásznivaló legyecske. Hogy élte túl ez az őszi zümi a társait, az rejtély, Zserbó mindenesetre jól felpörgött tőle. (Amúgy is szokott itt szaladgálni a lámpafényben, olyan bogárkák után, amiket csak ő lát, mi nem, így jókat mulatunk a látszólag oktalan levegőbe ugrabugrálásán.) A légy utáni hajsza aztán odáig fokozódott, hogy Picó már harsányan nyivákolt, mire Kedves is beszállt egy darab formára hajtogatott újsággal. De a kis túlélő még mindig döngött valahol, pedig Zsebi nem egyszer pofozta le falról, szekrényről. Végső megoldásként Puja teljes hosszában elvágódott a nappaliban, pihegett egy sort, azután - csak a buksiját forgatva - mutatta, merre kellene a zsákmányt elejteni. Feküdt ott, és nyikk-nyikk-elt, mi meg mentünk... Megálltam egy pillanatra: nézd már, hát ez a macska távirányít bennünket!!! A múlt héten a lézeres kulcstartót illetően kaptunk egy macskatávirányítót, de Zsebinek mindig is megvolt a gazdikontroller?? Nos, ideje lenne kicsit öntudatra ébrednünk...