Ma reggel vidáman, bár kissé kialvatlanul ébredtünk. Cicó jó kislány volt az éjszaka, vagy aludt, vagy olyan csendben rontott-bontott, hogy észre sem vettük. Apával a reggeli kávénkat fogyasztottuk a kanapén, amikor Zsebi elkezdte a szokásos reggeli rituáléját. Leült elénk és meredten nézte hol egyikünket, hol másikunkat. Ez az úgynevezett "igére várva" előadás, amelynek célja, hogy mielőbb kinyíljon az alutasak és falatozhassa a reggelit. Ilyenkor aztán nem tágít, csak néz, néz, szinte már remegve könyörgőn, hogy szóljunk hozzá (persze, ne csak úgy akármit, kizárólag a kilátásban lévő ételt illetően). Ma reggel ez odáig fokozódott, hogy mint egy kis boci, teljesen belefeledkezett a méla bambulásba. Az az arcberendezés!!! Résnyire nyitva volt a szája, és tiszta lemerevedve ült, akár nyitott szemmel alvó macs is lehetett volna. :) :) :) Próbáltuk meggyőzni, hogy még egy kis türelem, addig is ugorjon fel közénk a kanapéra. Végül leheveredett, áhitatos-várakozón... Mit volt mit tenni? Apa megkérdezte: - Zserbó, éhes vagy? Mit kérsz enni? A válasz az ilyenkor szokásos 3 szótagos "nyikk-nyikk-nyikk" (kissé csukott szájjal, de jól hallhatóan), amely már bele is fulladt a hálás dorombolásba, aztán mehet a menet. A konyhába. A tálkától pedig a jól megszokott egyenes út vezet az alomhoz, ma reggel sem volt ez másképp. Itt meg olyan hangot adott, mint egy énekes pacsirta... Macsirta!!! :) Hát így indult a reggelünk.
Délután vendégünk érkezik cica-nézőbe, ezért a kanapét Apa becsukta a készülődés során, hogy legyen majd ülőalkalmatosság. Cicó még most sem érti. Hova lett a jó kis bunker? Mert így sajna, nem tud bebújni mögé: csak úgy se, meg a porszívó elöl se. Nagyon nem találta a helyét, aztán szaladgálva kérte ki magának a "lyukeltávolítást". Pedig beizzítottam számára a majdnem gúla alakú cicabújót (szövetből van, kívül sötétkék-kockás, belül fekete, párnázott, mobil...), le is takartam a bejáratot a kis sáljával, hátha úgy szívesebben belemászik.
Megörökítve a ritka alkalmak egyike, amikor megtette:
De most nem. Sokkal kreatívabb volt ennél. A kanapén lévő bolyhos, kék takaró oldalról mégiscsak "lyukas": be tud mászni alá, magára a bútorra. Most is ott leledzik a szentem, de azt nem hiszem el, hogy nincs melege. :)
A délelőtt folyamán összefutottunk már a fürdőben is: továbbra is bevett szokása, hogy ha vízcsobogást hall, ott terem, és belemászik vagy a fürdőkádba, vagy a mosdókagylóba. Aztán nézegeti, piszkálgatja a vízcseppeket. Esetenként lefegyel a csapból (másképp nem igazán hajlandó vizet venni magához). Megfigyelte azt is, hogy apa-anya első útja a mellékhelységből a fürdőbe vezet, ugye, kezet mosni. Ezért, ha valakit lát a wc-re menni, szinte elkerülhetetlen, hogy a következő pillanatban már a mosdókagylóban üldögélve várja az illetőt (és főleg, hogy az illető kinyissa a csapot...) :) Okos egy jószág, az biztos.
És jelentem, újra játszunk is. Apa nemrégiben vett neki egy cicalabdát, amiből egy vékony drótszerű valami áll ki, tetején egy pici, műanyag nyuszifejjel (elég szörnyen hangzik, de ártalmatlan a kügyü). Ha megpiszkálja, kicsit dülöngél, azután, mint a keljfeljancsi, megint felegyenesedik. Az elején tetszett neki az új szerzet, de gondoltuk, minden csoda fél napig tart. Megint tévedtünk, ha arra jár, ugyanolyan lelkesedéssel kapja el a játékot, mint eleinte. Egy jól irányzott csüccsenéssel rátelepszik a lasztára, így a nyuszifej pont a szájához kerül, nem kell püfölni, nem dülöngél. A nyuszi fülei már a homályba vesznek, kissé széjjelrágta őket Zsebikénk, de azért van még mit csócsálni rajta. Az érdeklődés fenntartása végett Apa ötletét felhasználva, kombináltuk a játékot egy piros szalaggal (Picó azt is nagyon szereti rágni). Úgyhogy most van egy keljfeljancsi lasztánk, a másik végén piros szalaggal vérző nyuszifejjel. :) Tegnap este még egy cirkuszi mutatványt is láttunk a készséggel: a kis bohóc (mármint Zsebi) ahogy próbált ráülni, mindkét hátsó lábával rálépett a labdára, és úgy egyensúlyozgatott. :) :) :)
Nem meséltem még az eddigi legnagyobb vadászatunkról. Kettecskén voltunk itthon Cicóval az egyik meleg nyári délutánon. Ő kint az erkélyen, én idebent, a gép előtt. Innen szemmel tartható a kis drága, hogy nem próbálkozik-e az erkélyről-leeséssel. De azon a délutánon nem volt ilyen szándéka, csak jött-ment, kaffogta a bogarakat, nézelődött, piszmogott. Kisvártatva megjelent az ajtóban, szájában a zsákmányával, amit aztán berakott ide nekem, a szobába: egy farok nélküli, ezáltal elég sután mozgó gyíkocskát hozott (jáááj!!!): - Nézd, Anya, ügyes vagyok?! - ... De még milyen ügyes vagy, kis vadászom! (Jáááj...!) Csak mostmár vidd ki innen ezt az állatkát, nehogy nekem beszaladjon itt valami bútor alá!!! Terelgettem vissza őket az erkélyre... Az a szegény kis gyík, hogy nem volt elég fürge? Mert aztán egyszer csak ő már nem volt Zsebinél (elengedte, érzem...!), a korábban elhagyott farka viszon igen. Picó ezt pofozgatta, piszkálta, ahogy egy nagy vadászhoz illik - játszott a falattal, aztán hipp-hopp, már le is nyelte. (Azért gondolom, hogy a gyík farok nélkül, de megúszta, mert a hamarosan szervírozott vacsorát Cicó gond nélkül beporszívózta, márpedig egy egész gyík után ilyenre nem lehetne számítani...) Azért büszke voltam a kis drágára, azt meg kell hagyni! A következő áldozat esetleg egy jól fejlett galamb lehet... ;)
Mára ennyit rólunk, legközelebb elmesélem majd, hogy sikerült a mai vendégség; mi is volt az az egy hét a pótmamával (!!) és hogyan jött létre az officially titkos macisajt szövetség.
Utolsó kommentek