Folytatnám az elmúlt 8 hónap történéseit, ígyhát még egy kis csapongás következik a mindennapjainkat illetően, közbeiktatva némi aktualitást is.

Ma reggel kissé nyűgösen ébredtünk Cicóval. Már korábban is érzékeltük, hogy kissé (hideg)frontérzékeny a drágánk, ez a mostani esős-hűvös idő beálltával sem volt másképp. Hajnali 6 órakor Picó panaszosan miákolt (nyitott szájjal, nem csak úgy csendesen mímelte a hangadást). Bár nem a kisszobában adta elő a magánszámot, gondoltam, hátha mégis az alom miatt, mert úrilány lévén, ő aztán nem végzi a dolgát akárhová, főleg nem a pisis alomba. Nagy álmosan (és kissé morgósan) feltápászkodtam, hogy rendbe tegyem a körletét. A gyanúm beigazolódott, nála egy problémával kevesebb, én meg tápászkodtam fel újra a kislapátért. Ekkor már Apa is ébredezett (hát, ekkora csatazajban még ő sem tud aludni). Minden el volt rendezve, gondoltam, még visszafekszem az óracsörgésig. De Cicó folytatta a miákolást, nem kis bosszúságomra. Szegénykém, nem tudtam eldönteni, hogy fél-e vagy csak szimplán unatkozik. Zsebike nem egy gyáva alak, de az időjárás viszontagságai mindig megviselik őt. Az égszakadós-földindulós viharok elől egyenesen bemenekül a kanapé mögé és csak rimánkodások árán, esetleg némi nasival lehet őt kicsalogatni onnan. Aludtunk már összebújva is vihar alatt, ő a hasamon, én minél messzebb az ablakon túl tomboló elemektől. Hiába, ezek a lányok ilyen félősek... Na de, ma reggel, csak az esőcseppek kopogása volt hallható, ez mégsem nevezhető viharsújtotta állapotnak. Zserbó ennek ellenére tiltakozott, legalább is úgy tűnt nekünk. A reggeli kávét követően (nem mintha kapott volna belőle) még egy kis nyüglődés volt soron: fel-le szaladgálás a lakásban, minél több szőnyeg összehúzása, minél ijesztőbb gyorsulás bemutatása, amíg Apa munkába készülődik... Aztán máris szembesülhettem azzal, amit az előző bejegyzés kapcsán Tündi említett: bizony, ha nincs szabad kijárás az erkélyre, Zsebi se nagyon találja a helyét. Úgyhogy, mivel ma úgyis itthon vagyok vele, a szabadba vezető ajtó kinyílt, jobb híján, és bízva abban, hogy nem talál meg odakint minden egyes tócsát. (Szerencsére, a vízimádatban még nem tart ott, hogy minden folyékony felületre ráfekügyön.) Azóta Picó az erkély belső felén, az ablakpárkányon heverész (már ami még elfér belőle ezen a részen), nézelődik.

A becenevek. Zserbó ebből a szempontból el van látva bőséggel. Fene tudja, miért van, hogy a gazdik nem elégednek meg a kis kedvenc hívónevével, amire még hallgat is. (Amy D. Shojai okos könyve szerint azt is lehet látni a viselkedéséből, hogy a cica elégedett-e a nevével, büszkén viseli-e. Jelentem, Zserbó válasza: igen, főleg, hogy a Samut már elhagytuk.) A névrövidülések (Zserbi, Zsebi...) után sem álltuk meg, hogy újabb és újabb hangzatos szavakkal illessük a kis drágát, gyakran az éppen aktuális viselkedésének megfelelően. Így volt ő már Pisis, Szarjanka, Bűűdös Macskaaa..., Művésznő (pl. amikor mancsokat kecsesen egymásra helyezve szunnyad), Harci Marci (ugye-ugye!); kevésbé pejoratíve: Maszatka (a foltos orrával), Picúr, Pindúr, Kölyök (az önfeledten játsszó kisvadász),  Cima (Cicamicából), Picó (Pici Cicóból), Serubó (némi japános áthallással), Puja (a gondoskodásra vágyó), Kis Tündér (a szeretettel hunyorító); Szivecském, Kis Drágám... A lista folyamatosan duzzad, főleg, ha a gazdik elfogultsága határtalan. De bármi legyen is a megszólítás - főleg a pozitív jelentések esetén -, őmacskasága mindig tudja, ha éppen hozzá szólunk. :)

Említettem a múltkor a Vándormadarak c. filmet. Valamikor a közelmúltban gondoltuk Apával, hogy nézünk egy kis ilyen jellegű természetfilmet. (Egyébiránt, nagyon megnyugtató tud lenni a dolog.) A filmről csak annyit, hogy a madarakat egészen közelről vették fel, következésképp a hangjuk is kitűnően hallható. Zsebi erre figyelt fel először: mi az, ami itten ilyen bátran cserreg, kaffog, suhog és hápog? Kisvártatva már a tv-s szekrény előtt ült és elbűvölve nézte a madárkákat. :) Lassan egyre közelebb lopakodott, majd felágaskodott a képernyőhöz. Pechjére, mert éppen akkor, nagy hanggal, ijedten csapdosva felszállt egy bütykös hattyú a tóról - aminek ilyen közelről a fele sem volt tréfa! Jót kacagtunk bátor vadászunk hirtelen visszavonulásán. Ezt követően már csak tisztes távolból, a kanapéról nézte tovább a szárnyas vadakat. Nem is gondoltam erre azóta, de ilyen nevelési (és semmiképp sem ijesztgetési) célzattal néha talán betehetnénk Zsebinek ezt a filmet. Ha nem is sokáig, de vagy 10 percig biztosan lefoglalná.

Időközben Kicsimacs be lett vezényelve az erkélyről, mert vizes deszkák ide vagy oda, azért felkapaszkodott megint a korláthoz. Csak annyit kellett jól hangsúlyozva mondanom: "Ciícaaa!!" és már szaladt is be, bűnbánó képpel. Ha jól láttam, ezután a kanapé mögött vert tanyát. Tényleg, nem is meséltem még (részletesen) a kamikáze vetődését. Talán tavasszal lehetett, hogy az ablakpárkányon üldögélve egy szemtelen madárra lett figyelmes, amelyik direkte az erkély magasságában röpdösött, figyelgette Zserbót. Picó egyre dühösebb lett rá, kaffogott, meg a szokásos vadász-sisakot a fejébe húzta (ilyenkor hátracsapja mindkét fülét, megveszülnek az arcizmai és a szeme kétszeresére nő). Épp kinéztem, amikor elrugaszkodott és egy jól irányzott ugrással az erkély korlátjának legszélén landolt! Nem tudom, a madárnak szánt ijesztgetésnek voltam-e tanúja, vagy csak szimplán nagy mázli, hogy nem ugrott nagyobbat az ösztöneit követve (a macska nem hülye, csak bátor...), mindenesetre a vér meghűlt bennem a mutatványtól. Először szóhoz sem jutottam, azután nem voltam biztos benne, hogy nem esik le, ha meghall engem a háta mögül... Óvatosan odamentem hozzá és leszedtem a szerről, persze, akkor már foggal-körömmel kapaszkodott. Talán, mégsem gondolta ezt komolyan! A szemtelen szárnyast azóta nem fújta erre a szél, és Zsebi sem követett el ehhez hasonló vetődést.

Amiről még nem ejtettem szót, a recsegős-dorombolós cicónk. Egészen kicsi korában ez a macskás cukiság odabújósan, gyömöszkélve (tappancsokkal nyomogatva, mancsolva), halkan, de nem jelentéktelenül dörmögőzve valósult meg. Aztán jött egy szinte dörmi-mentes időszak, olyankor nem is nagyon engedte, hogy simogassuk őt. Aki mégis megpróbálta, azt egy hanyattvágódós-odapöckölős karmolással "jutalmazta", kikérve magának ezt a megközelítést (felső szólamú "nyikk-nyikk"). Ekkortájt kizárólagosan saját szükségleteihez igazodva, és főleg csak este, Apa ölében volt hajlandó dorombolni és simogatózni, kb. 3 és fél percig. Esetleg még kapható volt ilyesmire, ha az ember a számítógép előtt ült a bőrfotelben és hagyta őt felugrani az ölébe... Ez is ilyen időszakos volt nála, és mostanra elmondható, hogy hagyja magát, letelepszik, dorombol - akkor is, ha nem neki, hanem inkább a gazdinak van erre szükséglete. A hazaérkezőnek mindent szabad: Cicó az ajtóban fogadja, egy jóleső nyújtózást követően hanyatt dől és olyankor pocak-fej-nyak-hát, bárhol lehet cirógatni, a recsegő beindul. Ennél kevésbé kivételes találkozásokkor (pl. konyhában, fürdőszobában, előtérben) szabad a buksira egy-egy simi, önként és dalolva bújik apa-anya, de volt már, hogy a mosógépszerelő lábához. Azt mondják, az elégedett cica a dörgöl(ődz)ős...! :) Aztán, van még az az igazi alkalom, amikor Ő is vágyja azt a simogatást, pl. este a kanapéra és apára-anyára mászva: ilyenkor bizony előjön a kiskölyök is, lépked, gyömöszöl-mancsol (már nem a 2 kilójával!), bújik, és beindítja a felnőtt(ebb) macskákra jellemző, jól hallható, igazi recsegőt :) Zene füleinknek, az biztos!

Egy videóval búcsúznék mára: ugye ismeritek Simon macskáját? A rajzfilm magáért beszél, ez a legújabb darabja. Megnyugtató látni, hogy nem csak a mi Pujánk pszihopata néha...

Simon's Cat - Fly Guy