Tegnap este Kedvessel beszélgettünk a nálunk kialakult viszonyokról, és hogy mi is az, amit a legjobban bírunk a két macskánkban.
Először is, maga a tápláléklánc, vagy dominancia sorrend.
Korábban megfigyelhettünk Zsebinél, hogy a különböző helyzetekben a legmesszemenőbben tiszteletben tartja a saját helyét a családban. Mindenekelőtt ugye, ott vagyok én (ezért mondja Kedves, hogy Zsebke "apamacskája"). Zserbóval anno sikerült elérnem, hogy a kezemben, közelemben nem próbálkozik az ellenállással. Elfogadja, hogy amit "apa" akar, az meg fog történni. Legyen szó karomvágásról (tegnap újfent át kellett élnie) vagy akár oltásról (legutóbb már nem kellett takaróba csomagolni, hogy megússzuk sebek nélkül). Mindemellett tudja, hogy a rangsorban Kedves az első, és nem ő. Tehát ha úgy adódik, azonnal átadja a helyét amikor "anya" megjelenik. Viszont anya a fő vadász is, ő adja az eleséget. A szidást, ha rossz fát tett a tűzre viszont mind a kettőnktől komolyan veszi, és le is reagálja. Nem úgy, mint a kis "jövevény", akin néha el kell gondolkodnunk, hogy ennyire laza, vagy ennyire buta szegény.
Sikerült megfigyelnem, hogy Mazsika addig feszíti a húrt, amíg az már majdnem elpattan, és akkor átvált a "...de én egy édes kisamacska vagyok, és te engem imádsz..." állapotba. Velem ez be is válik, és sajnos amikor már-már felrobbanok a dühtől, mert nem hagy, nem marad, nem nyugszik hirtelen odajön, bekapcsolja a recsegőt, és fejét a lábfejemhez dörgölve kiharcolja, hogy a haragom elillanjon. Persze nála anya az első, ő az örök favorit. Tegnap éjjel, amikor vadul villámlott, dörgött odakinn, anya takarója volt a biztonság, az ő lábánál volt a menedék. És ott, és akkor nem számított, hogy másfél órával korábban még a szúnyoghálóról kellett levakarni, és már lassan arra hallgat, hogy "Mazsika! Rossz voltál?" és nem arra, hogy "Mazsi, gyere!". A kicsi szinte levakarhatatlan hű csatlósa Kedvesnek. Mindig láb alatt, és mindig mindennel játszani akar. Lábbal, edénnyel, vízzel, szőnyeggel............... Mindennel.
És persze a sarkallatos pont: a két macska.
Zserbó anno, amikor Mazska betolakodott az életébe mindent megtett, hogy ne vegyen róla tudomást, kerülte, kergette, szinte már-már utálkozva tekintett rá. Mindhiába. Mazsi ráébredt, egyetlen dolga van: nem adni fel "a talpnyalást". Így lett Mazsolából a levakarhatatlan, folyamatosan hízelgő Zserbókövető valami. A picit nem zavarta, hogy a nagy menekült előle. Ment utána, és mindent megtett, hogy jó pajtás legyen. Játék, kergetőzés, mosdatás, melléfekvés. Mindent úgy, ahogy az neki lett volna jó, de lehetőleg ezeket mindig Zserbó mellett. És a nagy rájött: bántani nem bánthatja, menekülni nem tud előle, mert mindenhol ott van, ártani nem árt neki, inkább elfogadja, mint afféle szükséges rosszat.
Így lett, hogy Zserbi inkább neki adja a kajáját, hogy inkább hagyja őt játszani, és inkább hagyja, hogy a pici csináljon amit akar. Mazsika ezzel a vehemenciával mind a mai napig nyitogatja az ajtókat kettejük között. Alázattal, alárendelve, de mégis úgy, hogy neki legyen a legjobb. Ebből lett az, hogy bár az újonc a legkisebb, és ő van leghátul a rangsorban, mégis mindenki, és minden körülötte forog.
Utolsó kommentek