Az elmúlt két nap gyorsan, de jóformán eseménytelenül telt. Zserbó a szürke időre való tekintettel (vagy enélkül?) szépen átaludta az egész hétvégét. Már, ami a nappalokat illeti. Nem volt nyilvánvaló, hogy az ingerszegény társaság (Kedves+én), vagy az éjszakai aktivitás váltotta ki belőle ezt az álomszuszit, de szinte csak enni kelt fel az ágyról. Ott talált jó kis bunkert magának a nagy alvóspárna mellett, a franciaágyon, talán azért, mert a hálóban van a legjobb klíma ilyen zord időben. Úgy be tudja oda fészkelni magát, hogy az amúgy is terepszínű bundájával alig látszik belőle valami, esetleg csak egy árulkodó cicafülvég... Arra jártunkban ránéztünk időnként (hogy lehet, hogy még mindig alszik??), olyankor álmosan pislákolt felénk, esetenként megeresztve a miértzavarszmegint? pillantását. Hát, ilyet kérdezhettünk volna mi is, amikor hajnalok hajnalán felugrott mellénk megnézni, alszunk-e (- ja, már nem!!), megtalálta az összes szerteszét hagyott vagy akár szépen összepakolt játékot, amivel lehet zörögni; esetleg amikor elénekelt valami szólót egy macskaoperából (máúúúú), vagy egyszerűen csak a neki járó törődést követelte, enyhe időzavarban leledzve, persze. Nos, az elmúlt éjszakák valahogy nem a kellemes-simogatós élményekről szóltak. (Félek, az az egy éjjel-dorombolós eset a minap elrontotta Puja jólneveltségét, már ami az alvó gazdik békénhagyására vonatkozó passzust illeti.)

Egyik délelőtt, még a bealvás előtt, egyszer csak nem volt sehol ez a cica. Nézelődtem utána: ablakpárkány, szék, benti ágy... Hoppá!! Porceláncica a komódon!! Ott ült fent, mint a háló legújabb és legszebb dísze, büszkén feszítve, fejet felemelve, meg nem mozdult, szinte nem is pislogott. Úgy meglepődtem az új berendezési tárgyunkon, még leszidni is elfelejtettem. Hogy ment fel oda a kisszekrény legbelső felére ilyen csendben és semmit sem vert le? (Tele van apró kincsekkel a komód, törékennyel is!) Mindegy, neki így is a legtermészetesebb dolog volt, hogy ott üldölgél, nem értette, min kell úgy csodálkozni. Na, aztán apától kapott egy kis eligazítást, hogy mit nem kéne... (Más kérdés, hogy ma is látogatást tett odafent, hazaérve szerteszét találtam néhány holmit a komódnál - de szerencsére, egyik sem volt törékeny!)

Vasárnap este közeledett a va-csi ideje (újabban megint "mondogatja" nekünk ezt a szót), Zsebike előmászott közénk és leült velünk szemben, a kanapé elé. A szemei félig csukva és olyan arcot vágott, mint aki elfelejtette rendezni a vonásait, vagyis, félig még alszik. Itt ült nekünk becsökkenve, nem reagált semmire, mégis határozottan utalt rá, hogy bizony, idő van! :) Szerencsére, mostanában az étvágya is visszatért (kell is az energia ennyi szundikáláshoz!) és az újfajta alutasakost is örömmel fogyasztja (még).

Ezen a hétvégén volt egy kerek éve, hogy Cima átesett az ivartalanítási procedúrán. Eszünkbe jutott és felidéztük, milyen elesett kis Puja volt azokban a napokban. Kezdve az altató hatását követően nehezen ébredő öntudatától, egészen a körülmények ellen tiltakozva harcoló, még erőtlen próbálkozásokig, például, hogy levegye a buksiját szegélyező "tölcsért". Az űrmacskás korszak, ugye. Jó, hogy régen túlestünk ezen is, reméljük, ő már elfeledte a sok kellemetlenséget, ami történt vele.