Egy aranyos idézettel kezdeném a mai bejegyzést, főleg mert délelőtt tisztára ilyen érzéseim jöttek elő Cicóval kapcsolatban:
Mint cicának nincsenek nagy igényeim, csak annyi, kérlek szeress... de minden szőrszálamat külön-külön is, ha lehet!
Mindjárt mesélem, ez miért.
Zsebike nagyon bágyadtan ébredezett ma reggel. Volt egy kis "távol keleti" fixírozás (félig aludt még, csak résnyire nyitva szemet a világra) - "várva az igét", de mire eljutottunk a reggeliig, már elvesztette az érdeklődését (annak ellenére, hogy kedvenc alutasakos eledelét kapta). Apa munkába el, Zsebi meg úgy jött-ment, de nem túl aktívan. Aztán, amikor észrevette, hogy én is készülődök (úszni mentem: pakoltam össze a motyót, törülközőt vasaltam, meg ami még eszembe jutott addig is, amíg a napsütésre vártam...), nem és nem tágított mellőlem. Dörgölt a lábamhoz, amíg csak le nem hajoltam hozzá, és szinte esdeklőn emelte rám csizmáskandúr-macskaszemét... Nosza, letelepedtem, hogy akkor legyen meg a reggeli szeretgetés, de nem jött az ölembe mancsolni. Hm... Folytattam a vasalást. Hogy-hogy nem, Zsebi egyszer csak már megint a lábamnál feküdt, a vasalódeszka alatt. Aztán a sarokba vackolta magát, oda, ahonnan a vasaló madzagja tekergőzött kifelé. Ráhajtotta a macskabuksit, és úgy tűnt, el is szenderedik. Persze, ahogy mozgattam a vasalót, a madzagja is lengedezett: felnézett erre, és meg volt sértődve. Ezután átjött velem a nappaliba és lekucorodott a(z egyik) párnájára - tegnap óta ezek nagy becsben vannak, pedig már rendelkezésére áll a kanapé mögötti bújó is. Nos, végre elkészültem, jöttem elköszönni tőle: Zsebike olyan szomorú szemekkel nézett rám, mintha egyetlenegy szőrszálát sem szeretné senki, mintha ő lenne a legmagányosabb jószág ezen a kerek világon... Hajaaj! Váltig ígértem, hogy csak néhány órát leszek távol és tekintélyes mennyiségű tápolnivalóval térek majd haza (már éppen aktuális volt a macska-éléskamra feltöltése is). Úgy is lett. Hazaérkezvén Zsebi hálás-szeretgető dörgöléssel fogadott, eszegetett pár falatot. Azóta is szent a béka, meg a nyugodtság: édesen alszik, most épp a kanapé háta mögött.
Igen, sajnos, ez még mindig olyan megrázó neki is, nekünk (/nekem?) is, ha egyedül kell hagyjuk őt. De a dolgos hétköznapokban nincs mit tenni, reggel munkába el, délután szalad haza Picóhoz... És ez így megy unalmas, végeláthatatlan egymásutánban. Szerencsés nekem ez a szabadságos hét, mert így mégis többet lehetek itthon vele a megszokottnál. (És nem véletlen az sem, hogy ilyen lelkesen születnek a bejegyzések idefent.) Szóval, azért igyekszünk úgy alakítani a hétköznapokat, hogy csak a legszükségesebb ideig legyen egyedül a Puja. Sokat segít ebben, hogy hugimra számíthatunk, ha ide-oda elmenés van napirenden, mert olyankor átjön és felvigyázza a kis drágát. (És még ha nem is dorombol a cica naphosszat az ölében, azért mi is, ő is nagyon hálásak vagyunk a pótmamaságért! Thanks: @-->-) Nem volt ez másképp júniusban sem, amikor mi, "a szülők" 1 hetes nyaralásra mentünk. Nem mondom, jó kis próbatétel volt. Előtte Cicó egy-egy fél napnál többet nem lett hátrahagyva ebben a formában, mert valamelyikünk mindig érkezett, legalább a nap végén. Aggódtunk, hogyan fogja viselni, előjön-e a vadmacska énje (kizárólagos apahiányban is előfordult már ez), mi zajlik majd éjszakánként, eszik-e, játszik-e... És lássunk csodát, a szerető gondoskodásnak köszönhetően, Zsebi csont nélkül átvészelte azt az egy hetet, sőt, egészen új dolgokat mutatott be (pl. együtt fürdés - ez nálunk addig nem volt; Apa fotelében, külön erre a célra fenntartott pulcsival alvás). Arról a Cinyóval töltött egy hétről inkább Tune tudna mesélni. Nekünk igazán hiányzott a kis drága, nem volt olyan napszak, hogy ne emlegettük volna... Főleg, mert Rodoszon rengeteg cicóval találkoztunk az utcán, a kertekben, a vendéglőkben, parton, téren... mindenütt. :) A hazaérkezés kevésnek mondható izgalmai közül az egyik az volt, hogy vajon mit szól majd Zsebi hozzánk. Éjjel érkeztünk, idehaza már minden csendes és fénytelen volt. Nyílt az ajtó, bőröndök be, villany felolt: egy pár álmos-csodálkozó cicaszem nézett ránk az előszobában: - mi ez a jövés-menés, kérem szépen?? :) Jó volt újra látni az okos kis fejét. Bár a simogatózással picit még várni kellett (a szülők-itthon! felismeréstől beindult a vuk-effekt: tararapp-tararapp - all over), másnap már megvolt az összhang. Nem mondom, azért akadt némi változás a hazaérkezésünket követően: kicsit feszkós, kicsit "nyikk-nyikk" volt a drága, néhány pöckölős-karmolós hete következett, de ennek mostanra vége szakadt. Persze, az ugye már kiderült, hogy minden csak időszakos a cicaéletben. :)
Visszatérve még az idézetre: szerethetők is azok a szőrszálak, főleg, ha a helyükön maradnak... Mint egy rendes szobacica, Zsebi is folyamatosan hagyja el a bundáját. Lassan már fel sem tűnik, hogy minden ruha, szőnyeg, bútor tele van elhullott szőrkével... Kivéve ott, ahol semmi keresnivalója nem lenne cicaszőrnek: konyhaasztal, ülőgarnitúra... :P Hm... De azért, ha vendég jön mindenhonnan igyekszünk eltűntetni a szürke-fehér ittjártam-maradványokat. Tegnap is kitakarítottunk Pujával (én porszívóztam - ő elbújt; felmostam - ő játszott a moppal, DE: nem gyalogolt bele a munkámba!), mielőtt megérkezett volna Linda barátnőm cicanézőbe. Azt kell mondjam, jól sikerült a látogatás: Zsebi túlnyomórészt barátságos, édes, bújós cica volt. Nem félt, azonnal közelebbről megnézte magának "az idegent", sőt, hamarost már dörgölőzött is hozzá. :) Picit játszott, pislogott nekünk, aztán lepihent a közelünkben, csendben volt. Vacsoraidőben megmutattuk azt is, milyen trükköket tudunk: beszéltünk, pitiztünk, aztán nem ettünk egy falatot se... :P Maszatka előre jelezte Apa érkezését (vájt füle van ehhez is), utána egy cseppet megőrült - szaladgált, lábra ütött, mosómedvézett (ilyenkor felpúpozza a hátát és megvastagítja a farka tövét, utóbbiról jött az elnevezés - a sikerélmény érdekében esetenként jáááj! nagyon megijedünk ám tőle!). Lévén, hogy közeledett az este, nem voltam nagyon meglepve emiatt. És nem is volt ez annyira komolykodás részéről.
Időközben bepótoltuk a reggeli szeretgetős-recsegős elmaradását, Cima idetelepedett az ölembe, dörmögött-bújt-mancsozott, és egészen addig maradt, amíg fél kézzel meg nem próbáltam gépelni. (-> Vagy két kézzel simogass, vagy sehogy!) Szeretem mind az összes szőrszálát! Az összesen felét épp itt hagyta az ölemben. :)
Nem meséltem még a mi kis titkos macisajt szövetségünkről. (És ez itt most a reklám helye...) Titkos voltának létrejöttét segítette, hogy Zsebit úgy szoktattuk, hogy kézből ne kunyeráljon ételt, szokjon hozzá, hogy ha kap valamit, az kint a konyhában, a tálkájánál történik. Egyszer aztán a kanapén ülve ettem az elsőbbségadás kötelező-sajtot (hát pont olyan háromszögű a formája, a táblát is csak a macisajtról tudtam megjegyezni...! :P ). Zserbó arra járt és ráérzett az illatára. Végezvén a nagy falattal, elé tartottam az ujjamat - reszelős kis nyelvével lemosdatta a kezemet oda-vissza! Na, több sem kellett nekem... azóta együtt macisajtolunk - titkosan(!) - mert hát, nem erről volt szó -, a lakás bármely pontján, és bízvást állíthatom, hogy Cicónak nem csak az ujjamra ragadt részek jutnak... Már megismeri az ezüstpapír csörgését, de ha emlegetem csak, arra is felkapja a fejét ("Ki eszik macisajtot?"), a háromszöget elé tartva pedig odaszalad és célzatosan megnyalja a szája szélét. :) Ne-eem! Zserbó cica NINCS elkényeztetve, egyáltalán!!! Anya pedig veszettül következetes a nevelésben... (Vanmiko'!)
Utolsó kommentek