Most egy úgynevezett "Vendégpost" következik. Azért idézőjeles, mert aki írta, valójában nem vendég.:) Szóval Kedvesem szemszöge is kapjon hangot, mert ugye én, mint vakegér, csak globálisan látok. És jó érzés, illetve úgy helyes, ha nem csak az én oldalamat mesélem el. Fogadjátok azzal a szeretettel, amivel Ő írta. Nekünk.
Az elmúlt hétvégén „kiscsaládként” betöltöttük a negyed évet, Zserbót éppen 3 hónapja vettük magunkhoz. Hol békesség, hol felfordulás, de az élet sosem unalmas a mi kis rosszcsontunkkal. Egy blognak úgysem csak a nagy eseményekről kell szólnia, ezért most a hétköznapokról mesélnénk Nektek. Mert nálunk a hétköznapok is igaziak, mindig történik valami. Zserbóval mindenképp.
Először is, elmondhatjuk, hogy Zserbi ép és egészséges, a műtéti heg szépen begyógyult a pocakján. Ha jól láttam, már „a varrás mentén foszló plüssállat”-jellegét is elveszítette, minthogy sikerült eltávolítania az utolsó varratdarabot is (ezt a feladatot inkább ráhagytuk, kihúzható cérna ide-vagy-oda, mégiscsak ő érezte, hogy fáj-e még, ha cibálja, vagy nem). Ezen túlmenően mind kilóban, mind centiben szépen gyarapodik. Utóbbira főleg akkor figyelünk fel, amikor „a picúr” teljes testhosszal elnyúlik az ágyon, az ajtó teljes szélességében, esetleg Apa foteljében (ahová ilyenkor meg se kíséreljünk helyet kérni, mert erre méltatlankodó „nyaú-k” szolgálnak válaszul).
Mostanában azt vettük észre, inkább elfoglalja magát egyedül, üldögél, nézelődik az ablakpárkányon, nincsenek már a nagy odabújások, együtt tévézések, vagy legalábbis ritkábbak, mint korábban. Mindezt azzal magyarázzuk, hogy szegény sokat van egyedül amíg mi dolgozunk, ezért inkább megszokta az effajta szelíd antiszociális magatartást. Persze, amikor hazaérkezik valamelyikünk, az ajtóban fogad, „elmeséli” mi újság, jön, dörgöl, dörmögőzik, de ez nem tart olyan sokáig. A legaktívabb természetesen, amikor itt a reggeli/vacsi ideje. Olyankor nem lehet nem foglalkozni vele. A reggelek: amikor úgy dönt, már igazán itt az ideje az alutasakosnak vagy konzervnek vagy mindegy csak ne száraztáp legyen kajának, nem bíz semmit a véletlenre. Addig ugrabugrál ágyra, párnára, néha a fejünkre, amíg egyikünk meg nem unja és fel nem tápászkodik reggeliztetni a kis éhenkórászt. Vacsora idején más a műsor. Már a kora délutáni órákban, ha a konyha felé vesszük az irányt, azonnal ott terem, jön megy, és egyértelműen panaszkodik: - neeem adnaaak enniiii... Szeeegééény cicáááánaaaak... Miközben csak bele nem botlik a sosem kifogyó tápos tálkájába... Mókás ilyenkor „elbeszélgetni” vele. Válaszol. :) Ami azt illeti, éppen tegnap, vasárnap történt, hogy a reggeli etetésnél egy különleges „köszi, anyut” kaptam az alutasakosért cserébe: hangos és érthető, tisztán még nem kimondott „M-i-a-u”-val ünnepelte a finom falatokat. Azt hiszem, kijelenthetjük, a mi kis 8 hónaposunk megtanult beszélni. :)
Aztán, a játékok. Kicsit kezdtünk bajban lenni, a régi jól bevált kisegér, nyugi labda (...) már mintha nem kötötte volna le Zserbó figyelmét. Bővítettük hát a repertoárt. A legegyszerűbb dolgok bizonyultak a leghatékonyabbnak. Zserbi előszeretettel bújik ugyanis mindenfajta zörgős reklámszatyorba, alá, fölé, mindegy, csak minél hangosabb legyen.
Izgalmas tud lenni számára egy-egy ilyenfajta csokipapír is. Persze, ezek a „játékok” éjszakára bekerülnek a saját kis kincsesdobozába, elkerülendő, hogy hajnalban zajforrást keresve fel kelljen ébredni... Na jó, azért nem panaszkodhatunk erre sem. A kicsi lány mostanában szépen megszokta, hogy ha apa-anya alszik, akkor csendben üldögél, szunyókál ő is. Helyváltoztatás természetesen megengedett, így a legkülönfélébb helyeken tud felbukkanni az éjszaka közepén, de tényleg jól viselkedik, nem zajong, nem ugrál. Hajnaltájt ébred, eszik pár falatot, aztán még lepihen, 6-7-ig általában nyugi van. És utána is csak finoman a keltegetéssel. Apára rá szabad ugrani (egyszer), hozzábújni, dörgölőzni. Anyánál jobb csak tisztes távolban, mondjuk a takarója végéhez feküdni. (Hm. Még hogy nem lehet szocializálni?)
Visszatérve a játékokhoz. A nagy karácsonyi bevásárlás alkalmával természetesen elkerülhetetlen volt, hogy ne kapjon valamit Zserbi is. Az első ajándék egy kis labdára ragasztott egérke volt, ami úgy viselkedik, mint egy sárga tüllbe oltott kejfeljancsi. Hosszú szőrkéje és nózija van, tényleg olyan csúnyácska, hogy már szép. Zserbó azonnal ráharapott, pöckölte, rágta, aztán próbált ráülni, ami az egér hosszú orra miatt eléggé bökősre sikerült... Ha lecseng az újdonság varázsa (nem neki, inkább nekünk), vár rá a szekrényben egy felhúzható, remegős tengerimalac-szerű állatka is. De Karácsonyra azért valami komolyabbat (masszívabbat) kap majd tőlünk...
Amit még nem meséltünk, a legújabb mániánk: barátkozás a vízzel minden formájában, de főleg apa-anya napi fürdése közben. Igazi csaj, ami azt illeti, és itt most arra gondolok, hogy nagyon tud hisztizni, ha valamit eltervez, de nem kap meg, vagy nem azonnal. Nemcsak a kajánál, a fürdőszoba-látogatásnál is így van. Nagy méltatlankodva miákol és könyörög a csukott fürdőajtónál, esetleg a mancsát és egyéb testrészeit egyenként próbálja behelyezni a lenti szellőző nyíláson. Ha beengedjük ilyenkor, felugrik a kád szélére, esetleg bele is merészkedik, ha csak vízcseppek vannak benne; tele kád esetén pedig kíváncsian nézelődik a szélről. Egyszer-egyszer bele is gyalogolt már kisebb vízbe, esetleg beleült, olyankor kisasszonyosan megrázza a mancsát, de nem retten el. A csepegő-, alig folyó csap is nagyon érdekes számára. Apa látta, amikor egyszer aládugta a fejét: meglepődött, hogy vizes lett, de a játék öröme hamar elvette a kezdeti idegenkedés érzését… Pacsálunk. Innen már csak egy lépés a napi fürdőzés. Ami aranyos, hogy mindig úgy kell kiparancsolni a fürdőkádból, aztán, ha már beletörődött, leheveredik (- eldobja magát valahol -) és mosakodni kezd, na, attól aztán még szárazabbá válik. :)
Folyt. Köv.
Utolsó kommentek