Miután Zserbót bepakoltuk a magunkkal vitt fekete-fehér virágmotívumos hordtatyóba, elindultunk kifelé a menhelyről. Eleinte nagyon élvezte az utat a buszmegálló felé, örömteli csendes recsegést hallatva.

Aztán jött a fekete szósz. Felszálltunk a buszra, mellyel vagy 40 percet kellett utazgatnunk. A zaj, és a rázkódás megmutatta nekünk hogy a kis szőrös nem csak csendes, elbűvölő, hanem ideges, és hisztis is tud lenni. Szívfacsaró vernyákolást mutatott be, és már azon gondolkodtam, hogy akkor most leszállok vele, és gyalog visszük tovább, de ez onnan, a világ másik feléről eléggé problémásnak tűnt. Gyors számolás után úgy döntöttünk Kedvessel, hogy egye fene, az Örsről Taxi.

Felhívtam jól bejáratott társaságomat és szépen kértem, küldjenek már egy autót, ahol a sofőrt nem zavarja, ha macska nyávog tasiban a hátsó ülésen. Pár perc múlva megérkezett a narancskarikás autó, és megkezdődött a második kör hazafelé. Zserbó nagyon élvezte a taxizást, pár perc után már kéjesen fetrengett a táskájában. Lám, úrilányt kaptunk.:) A sofőr tréfásan meg is jegyezte:

- Hát igen. Milyen dolog is, hogy a gazdinak törzsutas kártyája van, téged meg BKV-val utaztat?

Szóval innen már rendben is ment minden, mindenki elégedett volt. Mi azért, hogy kiskedvenc csendben dorombolva utazik hozzánk, Zserbi-baba azért, hogy végre az Őt megillető módon szállítjuk, a sofőr meg ugye dolgozhat.:)

20 perc múlva már remegő kézzel tettük le a Zserbó-Samu-s táskát a nappali padlójára, gondolva, hogy akkor most a sok megrázkódtatástól hosszú-hosszú rimánkodás árán tudjuk csak a négylábút kiimádkozni a hordtáskából. Tévedtünk.

Ahogy kinyílt a zippzár, Zserbó megtette első pár lépését a nappaliban, és a hosszú, közös életünkben.