Amilyen hirtelen csavarodott az időjárás szürkés-nyirkos tavaszból nyárba, úgy múlt el észrevétlen hanyagsággal a május is itt, a cicablogon. Ezek az elfoglalt gazdik... szemben a nagy melegben naphosszat heverésző, semmittevő lánykáikkal. Élünk és virulunk, már kivéve azokat a napokat, amikor a legkedvesebb szomszédaink újfent lakásfelújítanak – na, olyankor csak fÉLÜNK és remegve gubbasztunk, ahogy ezt már Facebookon is panaszoltuk. De egyszer majdcsak minden fúrás-faragásnak vége szakad, átadva helyét a nyári tunyaságnak. Bár, utóbbiról Mazsola alkalomadtán megfeledkezik: a legmelegebb órákban száguldozik fel- és alá a lakásban, látszólag céltalanul (nade a koboldok és házi vízilovak tekintetében sohasem lehet egészen biztos az ember...), aztán amilyen váratlanul elkezdte, olyan hirtelen össze is roskad valahol a jó hideg kövezeten, piheg és liheg; de elég egy kicsiny impulzus, hogy újra felpörögjön. A legutóbbi videón látott lézerpontot például bármikor újra és újra megkergeti, mindegy, hogy egy pillanattal korábban még álmosan pislogott vagy épp a tüdejét készül-e kiköpni közben... Persze, nem mi szoktuk a végsőkig "szivatni", megteszi ő ezt saját magának – ha a kispöcök elfárad, gondolnánk, lepihen, és az addig passzív szemlélőként perifériára szorult Zserbó is játszhatna, de NEM-Ö, mert Mazsi azonnal támadásba lendül és rámenősen "lesöpri" a színről a fajtársat. Néha nem bánnánk, ha Zsebi ilyenkor akár mind a négy sarkára állna, és megmutatná, hogy őt nem lehet csak úgy háttérbe szorítani, de nem teszi: hagyja, hogy Mazsola mindenben megelőzze, játékot elorozzon, falatot elcsenjen... mindezzel persze csak fokozza a törpeterrorista vehemenciáját. Értetlenül állunk a dolog előtt, mert Zserbó egyébként nagyon határozott tud lenni (csúnyán néz, elhúzódik, odakap, lenyávog...) főleg, ha a szigorúan kimért kedveskedésről van szó, felénk, de akár Mazska felé is. (Utóbbit úgy kell értelmezni, hogy Mazsi kétszer vagy háromszor IS megnyalhatja a tesó busa fejét anélkül, hogy utóbb említett retorziót alkalmazna.) Igyekszünk kompenzálni, amennyire lehet, pl. elkülönítve kapják a csemegét, két EGYFORMA játékot veszünk, Zserbó kapja előbb a vacsit, ilyesmi. Játékra is csak úgy tudjuk rávenni a nagyobbik lánykát, ha az egyik gazdi alaposan lefoglalja Mazsolát a lakás túlsó végén, de az önfeledten hempergő-rohangáló pillanatokat így is gyakorta megszakítja, hogy Zsebi azt lesi, mikor bukkan fel ez a "mindenlébenkiskanál".

A jó idővel kiköltöztünk az erkélyre is, olykor kiskádnyi vízzel együtt a pancsi mancsikoláshoz. Zserbó sokszor a nagy hőségben is kint van, a bundája már tűzforró, de úgy tűnik, élvezi a levegőzést. És hát a vadászösztön, ugye... Ami a kijárós macskáknak az egér, az a szobacicának a gyíkocska. És már kezdetét is vette a GY.I.K. hadművelet. Egyik hétvégén esett meg a dolog, hogy a vertikális síkban lefelé orientálódó macskára majd hirtelen nagy csattanásra lettünk figyelmesek. Az hagyján, hogy ráugrott a szebb napokat látott Gyuri fenyő belső oldalára, de a tűlevéltakaró alól nagy szemekkel pislogva valamit tartott is a szájában. Mire bárki akárcsak megszólalhatott volna, vadászunk zsákmánya (és a bundán szállított tűlevélcsomag) társaságában már a kanapé alatt tanyázott a nappaliban. Elsőre nem láttuk, mit kapott el, ezért mindenféle rondaságra (ízeltlábúak egész repertoárja) felkészülve várakoztunk, hogy letegye – ő, szöges ellentétben Mazskával, szeret eljátszani az étellel, mielőtt megkóstolná. A gyík persze azonnal beszaladt a kanapé és a padló közötti keskeny résbe, amint lehetősége nyílt rá, ezt Zserbó határozott ámde hasztalan kaparászása, szimatolása és végső megoldásként a szomszédos szőnyeg felcsavarása követte. No, akkor eljött a gazdik ideje. A mentőcsapat meg is találta a merevre szeppentett bébihülllőt – az összes testrésze megvolt még, de nem és nem engedte menteni az irháját (izé, a pikkelyeit). Villámgyorsan besurrant a kanapé alól a szekrény mögé, nem hogy a gazdik, de még a macskák sem tudtak reagálni eme teleportálásra helyváltoztatásra. Most következett volna a bútortologatós keresgélés, csakhogy épp indulóban voltunk, akció elhalasztva... Mindenféle csatajeleneteket vizionálva hagytuk egymásra a még mindig a szőnyeg szélén matató lánykákat, na meg a néhány órán át biztosan meg sem moccanó gyíkocskát.

Délután érkeztünk haza: polcok, szekrények, de még a szőnyeg is ahogy hagytuk. Huhh... Jóformán meg is feledkeztünk szegény kis vendégünkről, amikor egyszer csak apa feje mellett felmászott a falon a kanapé mögül. A cicuskáknál épp a délutáni szundi üzemmód futott, így csak a gyorsaságunkon lassúságunkon múlott, hogy ismét a szekrény hátuljánál kelljen keresgélnünk. Apa elhúzta a bútort, nagy nehezen és a felélénkülő cicanépség másik szobában zajló sürgős elfoglalásával (lézer-pointer show, presented by Tündi – még jó, hogy éppen itt voltál!) sikerült kijjebb csalogatni a szekrény oldalához. Ott aztán utóbb kidugta a fejét, így vettük észre. Ismét apa lendült akcióba és határozott mozdulattal a tenyerébe kaparintotta a menekülő állatkát. (And the world has been saved by...) Ekkorra már Zserbó is jelezte részvételi szándékát a hadműveletben, de mindenféle állatvédelmi- és lelkiismereti okokra hivatkozva a gyíkocskát inkább elengedtük a házfalnál, ahol feljött hozzánk a harmadik emeletre. Vadászunk dicsérő simogatásokat és sajtos jutalomfalatot kapott, szerintem így mindannyian jól jártunk a fordulatos kaland végén.