Telnek-múlnak a napok, és mostanában érdekes dolgot figyeltem meg a cicáinknál.
Mindenekelőtt rá kellett ébrednem arra, hogy a szeretett picók olyan lélekkel rendelkeznek, amit néhány éve (mint hithű kutyás) nem is képzeltem volna. Azt mindenki tényként kezeli, hogy a macskák öntörvényűek, önzők, és egoisták. Én is ezt gondoltam, ám most, hogy lassan két és fél éve megmacskásodtam, örömmel cáfolom.
A macskák valóban nem falka lények, ám emiatt, vagy pont ezért sokkal szórakoztatóbbak, mint egy kutya. Valóban nehezebb őket trükkökre tanítani, és Zserbó talán sosem fog hallgatni az ül, fekszik! vezényszavakra. És Mazsika sem fogja parancsra visszahozni az eldobott egeret. De őszintén szólva, nem is hiányzik ezek közül egyik sem.
A lélektan, mint cím, azért került oda felülre, mert valóban, a macskának – még inkább, mint nekünk embereknek –, lelkük van. Nagyon könnyedén kiismerik a szokásainkat, és percek alatt elérik, hogy mi alkalmazkodjunk az övéikhez. Tudják, érzik azt, hogy szobacicaként nagyon jó dolguk van, és hogy tőlünk függenek. Bár emiatt hálát hiába is várunk tőlük. De szeretetet adnak, csak éppen úgy és akkor, ahogy azt ők gondolják. És ha nem kapják meg, amit akarnak – nos, olyan nincs.
Mazsika abban a pillanatban, ahogy unatkozik – megtanulva a szokásainkat, és számolva vele –, rosszalkodni kezd. Ezzel persze eléri, hogy RÁ figyeljünk, elterelésként játszani kezdjünk vele. Kicsi fejecskéjében a rosszalkodás összekapcsolódott azzal, hogy figyelmet, törődést kap. Sajnos. Amint szólunk neki, hogy nem szabad, rádörrenünk, azonnal jön a "törődj velem, édes kiscica vagyok" póz. Vagy, ha a konyhában a hűtő alá tereli a játékát, elfekszik előttünk és a fejét dörgöli a lábunkhoz. Magyarul szól, hogy "Anya-Apa segííííííícccs!", és ilyenkor persze segítünk. Tudom, ez igazából nem a nevelés eredménye, hanem a kötődés egyik formája.
Zserbó lelke szintén a figyelemre van kihegyezve. Nála viszont inkább csak a sértődést lehet elérni. És ezt sokkal könnyebb, mint gondoltam volna. Elég hozzá, ha úgy dögönyözöm Mazsolát, hogy ő is látja. Ezek után pár órán keresztül jobb, ha a közelébe sem megyek, mert úgyis arrébb mászik. Vagy ha a délutáni alváskor (nem az övék, hanem az enyém) Mazska is felmászik mellénk, mielőtt őt elkezdem simogatni. Zsebke ilyenkor tüntetőleg levonszolja magát az ágyról (naaaaagy cicanyújtózkodás, jelentőségteljes végigmérése a Másik Macskának, lomha leugrás, és reményvesztett mosakodás után).
De persze nemcsak a követelőzésből áll a cicaélet. A két picó minden nap az ajtó előtt vár minket haza, hogy a közelben legyünk, és biztonságot (figyelmet? ételt?) nyújtsunk számukra, vagy ha este fotózni megyek, addig nem alszanak el, amíg haza nem érek. Hiába, a két cica lelke akkor nyugodt, ha mind a két gazdi otthon van velük. Zserbó amúgy sokkal inkább a szokásain(kn)ak a rabja, mint Mazsika.
Zsebke napja akkor teljes ha este (de legalább nap közben) szerét tudja ejteni egy kis a "Most felmászok a hasadra, kicsit megdögönyözöm, majd a szakálladhoz dörgölöm a fejemet, és utána leheveredek, hogy viszonozhasd a szeretetemet..." mondattal leírható cselekvéssorozatnak. Ez nála a szeretet jele, szerintem. (Vagy azé, hogy nekem van szakállam.) Máskor, ha az erkélyre megyek "levegőzni", akkor miután bejöttem és iszok az ásványvizes üvegből, azonnal a lábamnál terem egy kis tekergőzésre. Viszont napközben nem keresi a társaságot, elvan egyedül. Tisztel, tiszteletet követel, távolságot tart, de ha egyedül érezné magát, jön, és pici dolgokkal kimutatja a szeretetét. Ezek a kicsi apróságok olyanok felém, mint anya felé a Macisajt szövetség.
Mazsikának ezzel szemben a "Folyamatosan a sarkadban kell lennem, mert szeretlek!" berögződése van. Néha tényleg olyan, mint egy kiskacsa, aki követi a mamáját. Látszik a viselkedésén, és úgy a macska teljes lelki világán, hogy ő "magánzárkából" jött. (Saját kis ketreckéje volt Noénál, és most mindent megtesz, hogy egy pillanatig se legyen egyedül.) Éjszaka akkor alszik jól, ha az ember testéhez hozzáérhet (ráfekhet), és ha ezt a gazdi már nagyon nem bírja (mégiscsak négy kiló felett van már a "picike") és leteszi, bumeráng módjára perceken belül visszatér. Ha teheti, napközben is mancstávolságra fekszik vagy tőlünk, vagy Zserbótól (akit ez néha még megvisel, de már legalább tűri.)
Se vége, se hossza az apró történeteknek, melyek egy részét már a korábbi bejegyzésekben megosztottunk, egy részét talán soha nem is fogjuk tudni leírni, mert kívülről nézve banális apróságok (pl. az új kaparófa tetején néha lánybunyó megy a legfelső szint birtoklásáért, vagy hogy Zserbó "Hol a cica? Nem látom" játékába már Mazsola is aktívan részt vesz az észre nem vevéssel....) – ezek igazából nekünk nagy dolgok, megfogalmazni, átadni nehéz lenne ezeket a pillanatokat. Mindenesetre a macskáinknak lelkük van. S mint olyan, hatalmas. De akárhogy is nézem, az utóbbi két és fél év csak arra volt elég, hogy a kézenfekvő működést megtanulhassam. Talán ha nekem is kilenc életem lehetne, kiismerhetném... Legalább az egyik macskánkat... :)
Utolsó kommentek