Mostanában komolyan bajban vagyok a blogolással. Azt vettem észre, hogy ami a macskáink viselkedését illeti, újra és újra csak ismétlem magamat. Játszik, jön-megy, elvonul vagy dörmizik... kialakult és eléggé stabil szokásaik vannak. Telnek a hetek, de olyan igazán nagy eseményről nem tudunk beszámolni. Pedig napi szinten azért akadnak megállapítások, megfigyelések, mosolyt fakasztó momentumok - melyek külön-külön nem érnének meg egy egész bejegyzést. Együtt viszont nagyon "ömlesztett kacatoknak" tűnhetnek, és még így sem biztos, hogy adott helyzet nem merült már fel korábban - de ennek megítélését ezúttal a Kedves Olvasókra bízom.
Kacatjaink, Első fejezet. Kezdeném Mazsolával. Néha csak elnézzük, mekkorát nőtt már, mióta velünk van (lassan 4 hónapja), milyen ügyes, élénk, érdeklődő... és mennyire... kölyök még. Lüke, ha egy szóval szeretném kifejezni. A tilosban járás új fejezetét nyitottuk meg számára, amikor ebben a jó időben végre feltárult előttük az erkélyajtó. Persze, rossz időben és esténként is nyílik-csukódik az az ajtó, és hiába óvatoskodunk, módot talál rá, hogy kiszaladjon, majd a fehér bundát meghempergesse minden már ott létező és arra járó porszemben. Valamint egyszer őkelmét is le kellett választani a felsőbb, de még korlát alatti régióból, ahová a kíváncsisága vezette - apa le is izzadt hirtelen a műveletben! De az esetek 90%-ában, amikor legálisan tartózkodik odakint, jólnevelten bogarászik és nézelődik-szaglálódik a belső párkányról. Valamint borzasztó ártatlanul és értetlenkedve néz, amikor ellenőrzés céljából kikandikálok, mert "túl nagy a csend".
Aztán, egyik pillanatban még egy tündéri, dögönyöznivaló manóka, másik pillanatban meg (ne kérdezzétek, hogy mitől kattan át az a kapcsoló) mint egy idegbeteg, veszett törpe-fenevad, húzza a csíkot maga után keresztül-kasul a lakásban, (papír)békát trancsíroz, és már vörös az orra és liheg, de még folytatja a műsort, a szó szerinti rogyásig... Tegnap este egy másfajta harci szellemben érkezett a terror. Lámpaoltás után szokás szerint felugrott mellém az ágyra (csak szerinte nélkülözhetetlen alvótárs számomra), max. hangerővel recsegésnek indult és mint egy alvós maci, elhelyezkedett a karomban. Simogattam, simogattam, ő meg a mancsát finoman az arcomra pakolászta. Csend volt és békesség. De még mielőtt bármelyikünk elszenderedhetett volna, Mazsi egy hirtelen, röpke mozdulattal szemen bírt karmolni. Határozottan, körmöt meresztősen! Áááúúú!!! Megijedtem, és hát, nem is esett jól ez a gesztus. :S
Oké, megint tanultam valamit...
És hát a nagylány, ki ne maradjon. Az erkélynyitogatásnak Zserbó is nagyon örül, bár ő kevesebbet tartózkodik odakint, mint a picúr. Gondolom, ennek legfőbb oka éppen a kispajtás, aki folyton a fenekében jár, úgy pedig elég nehéz megfordulni például az ablakpárkányon. És ahogy már írtuk, mostanában nagyon el vagyunk érzékenyülve a leányzó kedvességétől, mert tőle szokatlan módon sokat dörgölőzik, sokszor spontán dorombolásba kezd egy-egy simitől, hagyja, hogy felvegyük, cipelésszük (mind a 4 röpke kilóját), bújik, puszit oszt... egészen addig, amíg "a másik" kíváncsiskodva fel nem tűnik a színen. Meggyőződésünk, hogy sokat köszönhetünk Mazsola pozitív példájának, elvégre tőle mást sem látott, mint hogy rajtunk csimpaszkodik állandóan. Persze, van még mivel előretörni (egy kis ölbevevős, simizős bújás nekem speciel kifejezetten jól esne), de Picótól a fentebb említett kedvességek is valódi kuriózum számba mennek!
Utolsó kommentek