Az elmúlt hétvégénk a nagy lustálkodások jegyében telt. Gondoltuk, mi is csatlakozunk Zserbóhoz, aki a velünk töltött napjait előszeretettel át szokta aludni, de legalább is nagyon aktívan pihenget. A képen épp azt sem tudja, hogy feküdjön (ezért a székről lóg lefelé): :)

Történt hát, hogy apával mi is lustálkodtunk még, amikor Picó felbukkant a hálóban, jól "elkergette" a kinti fa tetején kapaszkodó szarkákat (addig nyekkentgetett és olyan kitartóan, hogy a madarak inkább feladták, mindhármunknak ez volt a meggyőződése), és a jól végzett munkát követően idejét látta lepihenni - igen ám, de az ágyon azt az oldalt, ami nappal az ő alvóhelye, még teljes terjedelmemben én (+laptop és reggeli) foglaltam el. Mit volt mit tenni? Zsebi fogta magát, felugrott a takarómra és kényelmesen elhelyezkedett (normál esetben az ágyneműbe nem fekszik, megvárja, amíg a hasonszínű pléddel letakarjuk azt). Picit aludt is, ami okozott egy kis lábelzsibbadást nálam. :) Ritka ám, hogy hozzám jön fel, inkább apa a kivételezett, ugye. És őt is inkább esténként tiszteli meg a bújással, napközben pedig kizárólag akkor, ha épp az összes keze foglalt lenne amúgy. Tényleg, ma még egy ilyen élményben is volt részem, feljött ide hozzám, amint notival az ölemben ültem, a gépet kitúrta és keresztben elfeküdt rajtam. Addig lelkesen dorombolt is, amíg mindkét kezemmel őt simogattam, de amint az egérhez nyúltam, hogy olvasgassak közben, azonnal megsértődött és faképnél hagyott. ("Most akkor vagy CSAK velem foglalkozol, vagy hagyjuk!") Mindenesetre, elkezdtük kigömbölyíteni ezt a Zsebi-anya kapcsolatot, mivel mostanában én leszek többet itthon vele.

Egyébként ma megint sikerült meglepnie a kis rosszcsontnak. Egyedül hagytam őt pár órára, a fürdő ajtaja pedig nyitva maradt. Éppen egy asztalterítőt áztatok odabent egy lavorban. Zsebike úgy gondolta, besegít egy kicsit a házimunkában - hazaérve az abroszt és a lavort elkülönítve találtam, valahogy kiszedte a vízből, de a szárítóig már biztosan nem ért fel, máskülönben kiteregette volna. :) Meg is dicsértem őt, hogy milyen kis segítőkész, elvégre a szándék a fontos! Aztán, hogy ne érezzem magam nagyon egyedül itt a nappaliban, csatlakozhattam hozzá egy kis melegedős-merengős sziesztához:

(A háttérben a jó meleg konvektor látható.) Így feküdt a szentem nagyon elgondolkodva, és időnként úgy tűnt, mintha nyitott szemmel aludna... Szólongattam, néztem, hogy követ-e a tekintete, de nagyon elrévedezhetett, mert csak egy idő után láttam rajta, hogy újra "képben van".

Mostanában sok macskával kapcsolatos szakirodalmat és netes oldalt böngészek, ezekből rengeteg hasznos tippet szereztünk már Zserbó cica mindennapjaihoz. Ezen túlmenően, örömmel tapasztaltam, hogy kishazánkban is léteznek szép számmal macska- és állatvédő önkéntesek és szervezetek. A MACSKA című magazin legutóbbi számában pedig egy egészen különös (bár itt kissé offtopic) dologra bukkantam (ritkán kapok jó értelemben vett sokkot valamitől, de ha mégis, akkor az a valami nagyon megragad): létezik egy amerikai állatmentő csoport, a Rescue Ink. - 8 nagydarab, OCC-szerű fickó alkotja, motorosok, kemény fiúk és valami félelmetesek! A National Geographic-on november óta megy a műsoruk (magyarul talán Tetkós állatmentők címen, ami megint egy "kiválóan" eltalált fordítás), én sajnos csak a neten lévő ízelítőket láttam, és most borzasztóan sajnálom, hogy nincsen kábeltévénk. Nemcsak cicákat, de kutyusokat és mindenféle kisállatot mentenek, valamint gondoskodnak orvosi ellátásról és örökbeadásról is. Ami nagyon megragadott bennük, hogy hatalmasak, ijesztőek, kopaszok, tetováltak, tehát külsőre tipikusan azok az emberek, akiket nem szeretnék, ha sötétben szembe jönnének, és ők ezt a fajta hm... "adottságukat" ilyen nemes ügynek szentelik. (A könyv és a borítója, ugye...!) Van abban valami szelíd báj, ahogy egy tetovált keményfiú vigyázón a kezében tart egy pici cicát... (KATT!) :) (...)