Sziasztok, Kedves Olvasók!

A mai álmos, hétvégi irományt egy kis kiegészítésnek szánom, mindarról, ami eddig kimaradt. Mert hát, szinte mindegyik bejegyzés után akad egy homlokra csapás az "ó, ezt elfelejtettem!" - sóhaj kíséretében. Apróságok, aranyosságok, de ezek a fontosak! Összefüggés nélkül tehát következzenek a Zserbós pillanatok.

Lakberendezünk: A reggeli evéshez készülődés legújabb, bár csak eseti megnyilvánulása a kis rongyszőnyeg alá vackolódás Picó részéről. Félig játék ez, ahogy eddig is, félig figyelemfelkeltés, mindenesetre, mókás tevékenység a részéről. Addig-addig mászkál a szőnyeg körül, piszkálja a szélét, míg végül talál egy bejáratot, és már a szőnyeg alatt is van, teljes hosszában. Onnan kémlel kifelé, a buksiját kendőként szegélyezi a szőnyeg, faluhelyen a néniknél látni hasonlót. Katt! :) Van, hogy csak egy ide-oda legyező cicafarok kandikál kifelé a túlvégen. Máskor forgolódik is egy sort, így teljesen sikerül becsavarnia magát a szőnyegbe - és feladásra kész a csomag! Már gyanítjuk, hogy lehet valami keleti származású felmenője macskacicónknak, innen ez az olthatatlan vonzalom a parkettavédők iránt. A reggeli emlegetésével többnyire elő lehet csalni őt a feltűnésmentes rejtekből (de macisajttal mindenképp!). Itt még nem tartottunk azon a reggelen, amikor a nappaliba lépve egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy kissé átrendeződött a terep: Zsebi gondolt egyet, és a kisszőnyeget - szépen kisimítva, elegyengevte - bepakolta a nagyszőnyeg alá, úgy, hogy csak a végéből egy pici lógott ki. Hogy miként zajlott a művelet, ne kérdezzétek. Mindenesetre elégedetten üldögélt a műve mellett (talán még mosakodott is a nyomatékosítás kedvéért) - szerintem máig sem érti, miért nem hagytuk úgy az egészet, ahogyan ő megálmodta. :)

Mancsoló kislány: a nyárutót kihasználva Cinyó annyit tartózkodott (és a jelenlegi hőmérsékletet tekintve - tartózkodik) az erkélyen, amennyit csak lehet. Ha igazán meleg volt az idő, vittünk ki neki egy kis vizet is a sárga "fürdőkádjában", had pancsoljon. Itt is újított a picúr: teli vagy üres edény, egyre megy, a szélét kitűnően lehet rágni, még fekvő helyzetben is. Műanyag cumón a kis fogak rágicsálása - pazar dallamok, de leginkább hátborzongatóak! Ezt még csak pár alkalommal vettük észre tőle, de a vizesedény már most eléggé megviselten néz ki. És akkor egy kis aktualitás is: ma egy cirokdarabot sikerült elhelyeznie a vizestálkában, amely egyrészt arra utalt, hogy már megint megtépte a seprűt (enyje-bejnye!), másrészt első pillantásra olybá tűnt, mintha egy hosszú és határozott repedés terjedne végig az edény alján. Na, mondom, ennek már annyi, amikor észrevettem, hogy csak egy új játék vette kezdetét. Zsebi igyekezett a szájával kihalászni a vesszőt, de ehhez kénytelen volt a nóziját is a vízbe dugni, ezt pedig hangos, csipogásszerű prüszkölés követte. :) Helyezkedett, hogy tudná jobban megfogni a cirokdarabot - a két mellső mancsa a vízben volt, fordulni próbált és már a két hátsó lába is... Ment is a mancsrázogatás, rendesen, hol a mellső jobbat, hol a hátsó balt emelte kecsesen a levegőbe, megrázta, de lévén, hogy alapvetően nem változtatott a pozícióján, vizes maradt mind a négy mancs. Rövid próbálkozások után kimászott a medencéből, mondtam is neki, úgy néz ki, mint aki vízben állt. :) Valahogy azután csak kihalászta a seprűdarabkát, rágcsálni kezdte és úgy glosszált vele, mint egy zsákmányát körbehordozó eb...

Cicabújó-bújó cica: Egyik este Kedves rádiót hallgatott idekint a nappaliban, én pedig bevonultam a hálóba egy kis rejtvényfejtős heverészésre. Cicó valahol idebent volt a lakásban, lévén, az erkélyajtó már csukva - de nem kerestem, merre lehet, mert estefelé mindig lepihen valahol - az biztos volt, hogy nincs a hálóban az ágyon. Lehuppantam hát oda. Bentről próbáltam kommunikálni a nappali irányába, kissé hangosan persze, hogy a rádió mellett Árpi is meghallja, amit mondok. Egyszer csak, méltatlankodó miák ütötte meg a fülemet, közvetlenül mellőlem: mégis, mit hangoskodsz te itt?! Zsebi álmos és kissé morcos képpel mászott ki az ágytakaró alól, majd tüntetőleg kivonult a nappaliba. Huhh, hát ez kész volt! Kicsit megijedtem, bár, nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban. Nem vettem észre, hogy ott rejtőzik a takaró alatt az ágyon, szépen bevackolta magát a párnák közé. Csak egy picit arrébb zuttyanok le az ágyra és megnézhettük volna magunkat! A nagy méltatlankodások közepette fogta magát és bemászott a mostanában újra használatba került cicabújóba (ez az a kék kockás textil-gúla). Kicsit helyezkedett - ami mókás, mert kívülről csak azt látni ilyenkor, hogy az egész szerkezet ide-oda mozog, majdhogy fel nem borul -, majd kidugta a fejét, és ráhajtotta a küszöbre. De ez kényelmetlennek bizonyult, ezért hát kinyújtotta a mellső mancsait és úgy kémlelt kifelé, mint aki az ablakpárkányon könyököl. :) Aznap este résen volt a továbbiakban - a ráfekvéses kockázatokra tekintettel csak akkor szenderedett el újra, miután mi is nyugovóra tértünk.

Együtt játszunk - avagy a szürke egér visszatér: biztosan emlékeztek még a régi nagy kedvencünkre, a szürke plüssegérre, amelynek klónjait Picó rendre leamortizálta. Az eredeti játéknak a farka sínylette meg a gyakori hancúrozást, a következőnek pár nap alatt leesett az orra, majd megint egy farok nélküli példány... A mostani még elég jól bírja, nem hiányzik se füle, se egyéb testrésze. Egyetlen problémája akadhatott csak: Zsebi ráunt, nem foglalkozott vele, így hamarost bekerült a játékos ládika mélyére. Az utóbbi hetekben vettük onnan elő újfent, mondjuk, hogy részsikerrel. Aktív pillanataiban Cima szívesen vadászik rá; ugrik és szalad érte, ha dobáljuk neki. Vissza már nem hozza, ez a jó kis apportírozós játék immáron a múltba vész, de sebaj. Megtanultuk viszont a "Figyelj!" és a "Hopp!" szavakat értelmezni. Előbbi arra hívja fel a figyelmét, hogy máris dobom az egeret (ha úgy tetszik, felhúzhatod a vadászsisakot); utóbbi pedig, hogy ugorj! - bár erre nem sűrűn kell figyelmeztetni. Kisebbfajta családi program, amikor apával leülünk egymással szemben a földön és úgymond cicázunk Zsebivel - a dobálnivaló pedig nem más, mint az egerentyű. Kölyökként imádta ezt a játékot. Mostanra ott tartunk vele, hogy néhány forduló után már egyenesen nekiront az egeret tartalmazó kezemnek (Árpiénak nem mer!), azután már ez sem érdekes annyira. Eldobja hab testét valahol a közelünkben és onnan figyeli - aktívan! -, ahogy mi dobálózunk az egérrel... Hát, köszi! Rá is ragadt egy ilyen alkalommal (Spongya Bob kedves szomszédja után, szabadon) a Tunya Puja elnevezés. Nos, nem vette zokon! ;)

És búcsúzóul még egy link: a Simon's Cat Competition-re benevezett éhesmacskás képünk (én követtem el). Zserbót nem sikerült elkapnom a fehér cicóval, mert az nagyjából addig érdekelte, amíg vágtam ki a figurát a papírból. Ezért hát főszerepben a reaktivált szürke egér. :)